Nóra Molnár ösztönösen lassított, pedig a fejében minden tiltakozott: menj tovább, ne állj meg. Az út szélén egy alak hevert. Nem ült, nem tántorgott, hanem összegömbölyödve feküdt közvetlenül az aszfalt mellett. A hóvihar ostorozta a szélvédőt, az ablaktörlők alig bírták. Nóra kiszállt, elővette a zseblámpát.
A férfin nem volt sapka, a kabátja cafatokban lógott, az arca sáros volt. A szeme nyitva állt, mégis üresen nézett. Nóra leguggolt, egyik kezével az oldalát fogva, mert a hasa megnehezítette a mozdulatot.
– Hé, hall engem? – kérdezte halkan.
A férfi pislogott. Az ajka megmozdult, de hang nem jött ki rajta. Nóra megérintette a kezét: jeges volt.
– Keljen fel, elviszem innen – mondta határozottabban.
Válasz nem érkezett. Minden erejét összeszedve, a karjánál fogva vonszolta a hátsó ülésre, majd betakarta a saját kabátjával. Az utastérben idegen, kellemetlen szag terjengett. Nóra fintorgott, aztán beindította a motort.
A sürgősségin az ügyeletes orvos úgy nézett rájuk, mintha csak újabb gondot hozott volna.
– Papírjai vannak? – kérdezte szárazon.
– Nincsenek. Az országúton feküdt – felelte Nóra.
– A nevét tudja?
Nóra megrázta a fejét.
– Akkor ismeretlenként vesszük fel. Mehet.
Nóra előhalászta a zsebéből az összegyűrt bankjegyeket – négy nap volt még fizetésig –, és letette az asztalra.
– Csináljanak neki vizsgálatokat. Legalább az alapokat.
Az orvos a hasára pillantott, majd a pénzre.
– Magának inkább pihennie kellene. Hányadik hónap?
– Hetedik – válaszolta.
Az orvos felsóhajtott, és elvette a pénzt.
– Vigyék kórterembe.
Nóra felírta a nevét és a telefonszámát egy papírra, átnyújtotta a nővérnek.
– Hívjanak, ha bármi történik.
A nővér bólintott, de a tekintete kétkedő maradt.
Másnap reggel Nóra visszament. A kórterem üres volt, az ágy rendben, az ablak résnyire nyitva.
– Éjjel elment – mondta a nővér anélkül, hogy felnézett volna az újságból. – Köszönetet sem mondott.
Nóra csak bólintott, majd kilépett. Belül összeszorult benne valami, de nem a sértettség miatt, hanem a végletes kimerültségtől. Az utolsó pénzét költötte el, három napig kenyéren és olcsó tésztán élt, cipekedett egy idegen emberrel, és az még el sem búcsúzott.
A taxitelepen az öreg sofőr, Gyula Bíró elismerően felhorkant, amikor meglátta az arcát.
– Na mi van, Nóra, megint megmentettél valakit?
Nóra vizet töltött magának a hűtőből.
– Minden rendben van.
– Inkább neked lenne szükséged segítségre. Ilyen hassal volán mögé ülni…
Nóra hirtelen megfordult.
– Gyula, értem, amit mondasz. De pénz kell. Ha megszületik a kicsi, valamiből élnünk kell – mondta, és a hangjában már ott remegett mindaz, ami a következő napokban még nehezebbé tette majd az életét.