A régi regény lapjai fölött Orsolya Deák hangja lassan, ringatózva hömpölygött végig a kórtermen, mintha egy letűnt időkből felcsendülő dallam szőné át a levegőt. Júlia Király mozdulatlanul feküdt, tekintete a semmibe révedt, mégis minden szót magába szívott. Amikor az orvosok benéztek az ajtón, összenéztek, majd hitetlenkedve mosolyogtak: az idős asszony ismét a maga útját járta, mit sem törődve az előírt csenddel és nyugalommal.
Alig telt el egy hét a műtét óta, Orsolya már nemcsak felült, hanem határozott léptekkel járta végig az osztály folyosóit. Úgy mozgott, mintha a közelmúlt súlyos állapota csak rossz álom lett volna. Aki szomjas volt, annak vizet vitt, máshol párnát igazított, vagy csak megfogta valaki kezét néhány bátorító szóra.
— Ez az asszony kifogyhatatlan — nevetett fel Miklós Hegedűs, aki a kezdetektől kísérte a gyógyulását. Sokféle beteggel találkozott már pályája során, de Orsolyához foghatót még nem ismert.
Nem telt bele sok idő, az osztályon mindenki csak „a mi nagymamánknak” szólította. Többen esküdni mertek volna rá, hogy a jelenléte, a figyelme és a szívből jövő gondoskodása gyorsította fel a felépülésüket. Miklós hol derűsen figyelte, hol fejét csóválta, ám pontosan tudta: vitába szállni vele teljesen felesleges. Orsolya Deák mindig is a saját szabályai szerint élt.
Egy hónap múltán elérkezett a hazabocsátás napja. Az egész osztály összegyűlt, hogy elbúcsúzzon tőle. A felépülése kisebb csodaként vonult be a mindennapjaikba. Egy olyan idős asszony, akinek alig jósoltak javulást, nemcsak talpra állt, hanem visszanyerte életkedvét és belső erejét is. Még a tapasztalt orvosok is elismerték: mindez az akaraterejének és az élet iránti rendíthetetlen szeretetének volt köszönhető.
Az osztály ajtajában már várta őt a szomszédasszonya és három gyerek: Levente Juhász, Dóra Gál és Kornél Takács. Amint az ajtó kinyílt, ujjongva szaladtak oda hozzá.
— Nagymama! Írtunk levelet a Mikulásnak, hogy adjon vissza nekünk! — kiáltották egyszerre.
A mondat olyan őszinte volt, olyan tiszta gyermeki szeretet áradt belőle, hogy a közelben állók szemébe könny szökött. Még Miklós Hegedűs is, aki mindig tartotta a szakmai távolságot, nagyot nyelt.
Orsolya lehajolt, és egyetlen mozdulattal mindhármukat magához ölelte. A gyerekek kis karjaikkal átfonták a nyakát, és egymást túlkiabálva beszéltek.
— Annyira hiányoztál! — kiáltotta Levente.
— Rajzoltunk neked képeket is! — tette hozzá Dóra.
— És otthon meglepetés vár! — jelentette ki Kornél, büszkén kihúzva magát.
— Köszönöm, drágáim — suttogta Orsolya, miközben szorosan magához húzta őket. — Ti vagytok az én erőm. Miattatok vagyok még itt.
Ezután az orvosok felé fordult. Arcukon keveredett a büszkeség, a fáradt megkönnyebbülés és az elfojtott meghatottság.
— Hálás vagyok mindannyiuknak — mondta csendesen, mindenkire külön ránézve. — Önök adták vissza nekem azt a lehetőséget, hogy újra átölelhessem az unokáimat. Az élet küzdelem, de amíg van kiért élni, addig feladni nem szabad.
Szavai után sorra megölelte őket, mintha régi ismerősök lennének. Végül kézen fogta a gyerekeket, és lassan elindult kifelé. A jelenet annyira megható volt, hogy több nővér is titokban a szemét törölgette.
— Ez az igazi győzelem — jegyezte meg halkan valaki.
— Így van — felelte Miklós. — Ezekért a pillanatokért lettünk orvosok.
Sokáig álltak még az ajtóban, és nézték, ahogy Orsolya Deák távolodik. Kissé hajlott alakja mégis erőt és állhatatosságot sugárzott. A körülötte lépkedő gyerekek a reményt testesítették meg, azt az értelmet, amiért érdemes volt harcolnia. Minden lépése arról árulkodott, hogy előtte még számtalan boldog nap vár.