A sorssal dacoló magatartása még azok számára is megdöbbentő volt, akik nap mint nap súlyos esetekkel találkoztak.
Az egyik december végi napon, amikor már minden a közelgő ünnepekről szólt, Miklós Hegedűs a reggeli vizit során benézett Orsolya Deák kórtermébe.
— Na, Orsolya néni, hogy érzi ma magát? — kérdezte, miközben megállt az ágya mellett.
— Megvagyok, doktor úr. Mondja inkább, mikor kerülök sorra a műtéttel? Otthon még van pár unokám, akiket etetni kell — felelte vidáman, huncut mosollyal. Ősz haját gondosan feltűzte, tekintetében pedig ugyanaz a jól ismert élénkség csillogott, mintha nem egy kórházi szobában ülne, hanem egy baráti beszélgetés kellős közepén.
Miklós önkéntelenül is elmosolyodott.
— Hamarosan, Orsolya néni. De nem kell sietni, mindent alaposan előkészítünk.
— Fiam, ne húzzák sokáig. Nekem nincs időm meghalni — mondta olyan természetességgel, mintha csak arról beszélne, melyik csatornára kapcsolják a tévét.
Az orvos egy pillanatra levegőt is alig kapott. Megigazította a szemüvegét, válaszolni akart, de a szavak egyszerűen bennrekedtek.
Orsolya Deák féloldalas mosollyal nézett rá, mintha azt figyelné, meddig bírja zavarban.
— Na, mi van? Írja csak ki azt a műtétet, ne vesztegessük az időt.
— Rendben — mondta végül Miklós. — Megbeszéljük a részleteket, és felkészítjük. De tudnia kell, hogy ez komoly beavatkozás lesz.
— Tudom én azt nagyon jól — legyintett Orsolya, mintha jelentéktelen apróságról lenne szó.
A férfi ekkor vette észre a nő tekintetében megbúvó eltökéltséget. Úgy nézett rá, mint aki már előre biztos a jó végkimenetelben. Ez a rendíthetetlen hit ragadós volt.
Pályafutása során először érezte úgy, hogy nem pusztán egy beteggel áll szemben, hanem valakivel, aki valódi harcot vív. Nem csak önmagáért, hanem mindenkiért maga körül. Ez volt Orsolya Deák ereje: az életereje szinte átsugárzott másokra is.
A műtét időpontját a következő keddre tűzték ki. Az egész osztály feszült várakozással tekintett aznap elé, remény és aggodalom egyszerre ült meg a folyosókon. Még azok is találgatták az esélyeket, akik közvetlenül nem vettek részt az előkészítésben.
Orsolya azonban mit sem változott. A beavatkozás előtti napokban ugyanúgy járta a kórtermeket, biztatta a betegeket, viccelődött a nővérekkel, sőt házi süteménnyel is megkínálta őket, amelyet egy szomszéd juttatott be neki. Úgy tűnt, mintha fittyet hányna minden orvosi jóslatra.
A műtét reggelén szokatlan csend uralkodott az osztályon. Amikor tolták a műtő felé, szinte ünnepélyes hangulat lengte körül — mintha egy hőst kísérnének.
A beavatkozás jóval nehezebbnek bizonyult a vártnál. Az orvosok órákon át az asztal mellett maradtak, attól tartva, hogy Orsolya szervezete nem bírja majd a megterhelést. Testét megtépázták az évek és a betegségek, de a lelke hajlíthatatlan maradt. Három hosszú óra elteltével végül véget ért a műtét. A sebész megtörölte homlokát, majd a monitorokra pillantva fáradtan felsóhajtott:
— Ez az asszony igazi harcos.
Az első napok rendkívül kritikusak voltak. Orsolya Deák az intenzív osztályra került, ahol minden perc számított.
A harmadik napon végre enyhe javulás mutatkozott az állapotában, így visszavitték a kórterembe. Amikor Erika Balog nővér óvatosan benézett hozzá, Orsolyát az ágy szélén ülve találta. Sápadt volt, de a szemében ott villant a régi, makacs fény.
— Erika, kerítsen nekem valami könyvet — szólalt meg határozottan. — Júlia unatkozik, fáj a keze. Felolvasok neki.
— Orsolya néni, maga még pihenésre szorulna! — csapta össze a kezét a nővér.
— Majd pihenek, ha már nem leszek — mordult fel az idős asszony, ellentmondást nem tűrően.
Vitának nem volt helye. Erika hozott egy könyvet, és hamarosan Júlia Király, a szobatárs, figyelmesen hallgatta a történetet, miközben Orsolya Deák hangja lassan betöltötte az egész kórtermet, előkészítve mindazt, ami ezután következett.