Miklós Hegedűs néhány másodpercig hallgatott, majd óvatosan szólalt meg, mintha attól tartana, hogy egy rossz hangsúly mindent összetörhet.
— Orsolya Deák — kezdte csendesen. — Tudom, mennyire nehéz ezt elfogadni. Vannak kezelési lehetőségek, és szóba jöhet az is, hogy hospice-ellátásban gondolkodjunk. Ma már sok módszer létezik. Ígérem, mindent megteszek, ami szakmailag lehetséges.
Az idős asszony azonban egy határozott kézmozdulattal félbeszakította. A hangja nyugodt volt, mégis parancsoló.
— Nekem arra segítsen, doktor úr, hogy talpra álljak — mondta. — Mondja meg, mit kell szednem, mit csináljak, milyen gyógyszert vegyek be. Nincs időm betegeskedni. Ha én nem állok helyt, senki nem fogja felnevelni a gyerekeket.
Miklós meglepetten némult el. Ezek a beszélgetések többnyire zokogásba, hosszú magyarázatokba vagy reményvesztett kérdésekbe torkolltak. Most azonban egészen mással állt szemben: nyílt kihívással.
— Megpróbálhatjuk a műtétet — mondta végül, és a szemében aggodalom villant. — De a kockázat óriási. Ezt érti, ugye?
Orsolya Deák bólintott, és egy pillanatra fürkészőn ránézett, mintha mérlegelné, mennyire bízhat meg benne. Nem kérdezett vissza, nem vitatkozott — egyszerűen tudomásul vette.
Másnap reggel aztán mindenkit váratlanul ért. Amikor Erika Balog nővér belépett a kórterembe, hogy kiossza a lázmérőket, az idős asszony szigorú tekintettel nézett rá.
— Mondja csak, hol lehet itt tornázni? — kérdezte olyan természetességgel, mintha a menza nyitvatartása felől érdeklődne.
Erika zavartan pislogott.
— Tornázni? — kérdezett vissza bizonytalanul. — Néni, maga kórházban van. Miféle torna?
Orsolya szeme villámokat szórt.
— Mozogni kell. Ha csak fekszem, felfekszem mindenhogyan — vágta rá, és választ már nem is várva kiegyenesedett. A következő pillanatban a kórházi ágy mellett guggolni kezdett, hangosan számolva.
Erika szóhoz sem jutott. A háta mögül halk kuncogás hallatszott: Balázs Szalai ápoló lesett be a folyosóról.
— Na tessék, új sportolónk érkezett — nevetett. — Napi edzés kötelező, kifogás nincs!
Orsolya Deák ügyet sem vetett rá. Folytatta a gyakorlatokat, fegyelmezetten, elszántan. Balázs és Erika összenéztek, majd a nővér csak legyintett: hadd csinálja.
Néhány nap elteltével az idős asszony neve már az egész osztályon ismertté vált. Nemcsak az orvosok, de a betegek is beszéltek róla. Az energiája és akarata még a fiatalabbakat is megszégyenítette.
— Norbert Dunai, kér egy teát? — fordult egyszer csak a szomszéd kórteremben fekvő férfihoz, aki hatvan év körüli lehetett. Amikor bólintott, Orsolya pár perc múlva már egy gőzölgő bögrével tért vissza.
Júlia Király panaszkodott, hogy fázik a lába — Orsolya azonnal szerzett egy plusz takarót, és gondosan betakarta.
— Így jobb lesz — mosolygott rá biztatóan.
Egyre többen vették észre, hogy mindenkire jut egy jó szava vagy segítő mozdulata.
— A mi nagyink nővérnek állt? — viccelődött Balázs, miközben azt figyelte, ahogy Orsolya segít egy betegnek felülni az ágyon.
Erika csak megvonta a vállát.
— Nem tudom, Balázs. De az biztos, hogy ránk ver egy kört. Lehet, fel kéne venni félállásba.
Balázs felnevetett.
— Próbáld meg. Szerintem igent mondana.
Valójában Orsolya Deák mintha nem is érzékelte volna a korát. Mozdulatai határozottak voltak, a tekintete élénk, a szavai megmásíthatatlanok. Nem panaszkodott, nem kért, inkább adott. A derűje átragadt másokra is: még a legkedvetlenebb betegek arcán is mosoly jelent meg, ha meglátták.
A hét végére az osztályon már mindenki ismerte a történetét. Makacsságát még az orvosi megbeszéléseken is szóba hozták. A vélemények megoszlottak: egyesek csodálták rendíthetetlen erejét, mások csak értetlenül álltak az előtt, hogyan lehet valaki ennyire vakmerően dacolni a sorssal.