Az újév közeledtével az onkológiai központ sürgősségi bejáratánál egy idős asszonyt fogadtak. Orsolya Deák volt az, nyolcvankét éves, mégis meglepő tartással lépett be az épületbe. Bár a kora már messziről árulkodott róla, feje magasan állt, mozdulataiban volt valami makacs méltóság. Az orvosok összenéztek, amikor észrevették, hogy senki nem kíséri. Egyedül érkezett. Erika Balog nővér gyorsan felmérte a helyzetet, odalépett hozzá, és óvatosan segített neki átszállni a hordágyra.
— Mondja csak, mama, hogy jutott el idáig? Nincs magával senki a családból? — kérdezte halkan Erika, miközben akaratlanul is Orsolya megdolgozott, erezett kezeire pillantott, amelyek görcsösen szorították a kopott táskát.
— Család? — húzta el a száját az asszony, mintha kihívás lenne a hangjában. — Otthon három apróság vár rám. Ki más rohangálna velem kórházról kórházra?
A hangja határozottan csengett, mégis ott bujkált benne a fáradtság. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy panaszkodjon. Erika együttérzően elmosolyodott, nem faggatta tovább, csak csendben elindította a hordágyat az orvosi rendelő felé. Orsolya Deák igyekezett erősnek mutatkozni.
A rendelőben Miklós Hegedűs fogadta, negyvenes éveiben járó orvos, nyugodt tekintettel. Fellapozta a kartont: név, életkor — 82 év. Kísérő betegségek hosszú sora. Mély levegőt vett. Nem volt ritka eset, mégis, az egyedül érkező idős betegek mindig különös szorítást ébresztettek benne.
Az asszony szinte elveszett a nagy bőrfotelben. Vállai előrehullottak, vékony, áttetsző bőrű kezei az ölében pihentek. Amikor azonban felnézett az orvosra, Miklós azonnal megérezte: nem törékeny lélek ül vele szemben.
— Jó napot kívánok, Orsolya néni.
— Jó napot, fiam — felelte. A hangja lágy volt, mégis rendíthetetlen.
Miklós félretolta a kartont, és leült vele szemben. Arcán őszinte részvét tükröződött. Szokásos kérdésekkel kezdte, óvatosan fogalmazva, nehogy megijessze. Orsolya kimérten válaszolt, nem mondott többet a szükségesnél. Nem látszott rajta az a tanácstalanság, amelyet annyi betegnél látni ilyenkor. Inkább úgy figyelte az orvost, mintha már előre tudná, mi következik.
Kis szünet után Miklós megszólalt:
— Attól tartok, komoly dolgokról kell beszélnünk. Orsolya néni, a betegség előrehaladott, negyedik stádiumú daganatról van szó — mondta halkan, mégis egyértelműen. — Van lehetőség hospice-ellátásra… de az idő sajnos nagyon kevés.
A mondatok súlya megült a szobában. Miklós a reakciót figyelte. Az idős asszony kihúzta magát, amennyire engedte a háta, és szúrós tekintettel nézett rá. Szürke szemeiben különös fény villant, majd hirtelen felindulással, szinte ökölbe szorított kézzel fakadt ki:
— Hát te meg miféle beszédet engedsz meg magadnak?! — csattant fel. A hangja éles volt, de inkább szemrehányó, mint dühös. — Én élni akarok! Három gyerek vár rám otthon!
Miklós egy pillanatra megszólalni sem tudott. Orsolya azonban nem várt válaszra.
— Három kicsi, érted? — folytatta, mintha egy gyereknek magyarázna. — A fiam és a menyem meghaltak, az unokám meg Amerikába költözött, itt hagyta rám a gyerekeket. Most a szomszédnál vannak. Főzni kell nekik, mosni, levegőre vinni őket… Te meg azt mondod, kevés az idő. Hát mikor halnék meg?
A szavai egyszerűek voltak, mégis olyan erő áradt belőlük, hogy Miklós torkát elszorította valami. Sokszor látott már beletörődést, könnyeket, reményvesztettséget, de Orsolya Deák egészen más volt: ő mintha magát a megadás gondolatát is elutasította volna, és ezzel a kérlelhetetlen elszántsággal ült vele szemben.