…„az ingatlan elidegenítésének jogával” — miért szerepel ez benne?
András arca egy pillanat alatt elsápadt. Láthatóan nem számított arra, hogy Réka valóban végigolvas mindent.
— Hol? — hajolt közelebb ideges mozdulattal. — Ja, az… az csak egy sablon! Teljesen általános meghatalmazás. Azért van így megfogalmazva, hogy ne kelljen minden apróságért külön rohangálni. Tudod, egy tulajdoni lap, egy nyilvántartási kivonat… puszta adminisztráció. Ne csinálj ebből ügyet, Réka.
— Adminisztráció? — Réka lassan letette a tollat. — Az, hogy valaki eladhatja a lakásomat, szerinted csak formaság?
— Ki beszélt eladásról?! — András hangja idegesen felsikított. — Ennyire nem bízol bennem? A férjed vagyok! Értünk intézem az egészet! Az adókedvezmény miatt kell, plusz pénz sosem árt!
A hálószoba ajtajában ekkor megjelent Ágnes Orosz. Karba tett kézzel állt, tekintete kemény volt és mozdulatlan. A kedves nagymama-álarc végleg lehullott róla.
— Miféle hisztéria ez már megint, Réka? — dörgött rá. — Andriskám rohan, intézkedik, papírokat szerez, te meg fintorogsz? Írd alá, és ne borzold az idegeimet! Az ilyen jelenetektől felmegy a vérnyomásom.
— Felmegy a vérnyomása, Ágnes? — Réka felállt. A félelem helyét jeges düh vette át. — Ne aggódjon. Mindjárt segítek rajta.
Odament a szekrényhez, kinyitotta, és elővette azt a kis dobozt, amelyben a lakással kapcsolatos iratait tartotta.
— Mit csinálsz? — kérdezte András gyanakodva.
— Ellenőrzök — vetette oda Réka. — Mondd csak, András, ismered a Büntető Törvénykönyv 159. paragrafusát? Csoportosan, előre megbeszélten elkövetett csalás.
— Teljesen megőrültél — sziszegte Ágnes, beljebb lépve. — Miféle csalásról beszélsz? Mi egy család vagyunk! Jót akartunk!
— Kinek jót? — fordult felé Réka élesen, kezében az iratokkal. — Az ön hitelezőinek?
A szobát nyomasztó csend töltötte be. Olyan sűrű volt, hogy szinte tapintani lehetett. Ágnes arca foltokban vörösödött, András lesütötte a szemét, mint egy rajtakapott kisiskolás.
— Te… hallgatóztál? — suttogta.
— Eleget hallottam — mondta Réka kimérten. — Hallottam az előlegről. Arról, hogy „úgysem tudok hová menni”. Arról is, hogy az én lakásom majd fedezi az ön tartozásait.
— Réka, kérlek! — András odarohant hozzá, át akarta ölelni. — Nem így van! Anyu bajba került! Átverték, betett egy szövetkezetbe pénzt, az meg eltűnt! Kamatok nőnek, behajtók fenyegetnek! Csak ideiglenesen adtuk volna el a tiédet, rendezzük az adósságot, aztán… aztán felveszünk egy hitelt! Egy nagy házra, mindenkinek!
— Ideiglenesen eladni az én lakásomat? — Réka felnevetett, de a nevetése hátborzongató volt. — Hallod magad? Hajléktalanná akartál tenni, hogy megmentsd anyádat a saját ostobaságától? És engem mikor kérdeztél meg?
— Mit kell téged kérdezgetni?! — robbant ki Ágnesből. — Fiatal vagy, keresel majd másikat! Én meg idős asszony vagyok, ezek az adósságok az életembe kerülhetnek! Kötelességed segíteni a családot! Beházasodtál, akkor osztozol mindenben! Az a lakás is csak az ölébe hullott a nagyanyjától! Nem dolgozott meg érte! Lehet áldozatot hozni a rokonságért!
Ez volt az. A valódi arc. A nyers, irigy gyűlölet más tulajdonára. Számukra az öröksége csak „potyapénz” volt, amit joguk van elvenni.
— Ki — mondta Réka halkan.
— Tessék? — Ágnes majdnem megfulladt a felháborodástól.
— Ki a lakásomból. Mindketten. Azonnal.
— Nincs jogod hozzá! — sikította András. — Én itt lakom! Ez az én…
— Semmi sem a tiéd itt — vágott közbe Réka. — Még bejelentve sem vagy ide. Az anyádnál vagy lakcím szerint, abban a lakásban, amit nyilván már elzálogosítottatok vagy eladtatok, ha ennyire kellett az enyém. Pakoljatok. Egy órát kaptok. Ha egy óra múlva még itt vagytok, hívom a rendőrséget. És hidd el, András, felvétel is van a konyhai beszélgetésetekről. Amint meghallottam az első mondatot, elindítottam a hangrögzítőt.
Hazugság volt. Nem vett fel semmit. De a blöff tökéletesen működött. András arca hamuszürkévé vált.
— Felvetted… anyámat? — suttogta rémülten. — Te… te szörnyeteg!
— Pakolj, idióta! — ordított rá Ágnes, és ezzel a feszültség végleg elszakadt a cérnán.