— Semmit sem fog észrevenni, anyu, nyugodj meg — hallatszott András Vincze hangja. — Este elé teszem a papírokat, amikor már kimerült lesz a beszámoló után. Azt mondom, adó-visszatérítéshez kellenek. El sem olvassa, ahol jelölve van, ott aláírja, és kész.
Réka Dunai megdermedt a félig nyitott konyhaajtó mögött. Úgy érezte, mintha a szíve egy pillanatra megállt volna, majd a torkába költözött, elszorítva a levegőt. Ismerte ezt a hangszínt: a simulékony, megnyugtató tónust, amelyben mindig ott bujkált az álságos bűnbánat. A férjéé volt. Annak az embernek a hangja, akivel három éve osztotta meg az ágyát, a reggelijeit és a jövőre vonatkozó terveit.
— Biztos vagy benne, fiam? — szólalt meg Ágnes Orosz, az anyósa. A hangja most egészen más volt, mint amikor mosolyogva fogadta Rékát. Semmi édesség nem maradt benne, kemény és számító volt, akár egy pénztárgép csattanása. — A belvárosi lakásra van vevő, nem fog örökké várni. Az előleget már letette. Ha Réka ellenkezni kezd, kétszeres összeget kell visszafizetnünk. Nekem pedig nincs ennyi forintom, ezt te is tudod.
— Nem fog ellenkezni — legyintett András, és a teáskanna fedelének csilingelése jelezte a mozdulatát. — Megbízik bennem. Azt hiszi, csak bővítjük a közös életünket. Mire rájön, hogy a lakás elment, a pénz pedig a te… nos, arra az ügyre ment el, addigra már mindegy lesz. Sír egy sort, aztán megnyugszik. Hová menne? Család vagyunk.
Réka hátrált egy lépést a sötét előszobába. A lábai elnehezültek, mintha kifolyt volna belőlük minden erő. Egyetlen mondat visszhangzott benne újra és újra: „Hová menne?”
„Arra az ügyre”? Miféle ügyre? És miért lett az ő lakása — a nagymamájától örökölt egyetlen menedéke, az a tér, amit féltve óvott — hirtelen alku tárgya a férje és az anyósa titkos játszmájában?
Három évvel korábban, az esküvő után, Ágnes Orosz mintaszerű anyósnak tűnt. Nem osztogatta a tanácsait, sosem állított be váratlanul, és Andrással mindig küldött egy doboz házi káposztás süteményt. „Igazi kincs” — gondolta akkor Réka, hálásan. A barátnők rémtörténetekkel riogatták poros szekrényeket ellenőrző anyósokról, neki pedig egy kedves, telt asszony jutott meleg tekintettel.
A nyugtalanság fél éve kezdődött. Először az egészségére panaszkodott. „Rakoncátlankodik a szívem, ugrál a vérnyomás, egyedül félek éjszaka a kétszobásban.” András gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy költözzön hozzájuk. „Csak átmenetileg, Rékácska, amíg kivizsgálják.” Réka igent mondott. Ki mondana nemet egy beteg embernek?
Az „átmeneti” állapot azonban elnyúlt. Ágnes Orosz birtokba vette a nappalit. A gyógyszeres dobozok, horgolt terítők, ikonok és megsárgult fotóalbumok lassan ellepték a lakást, mint valami ragadós köd. A legrosszabb mégis a hangulat változása volt.
— Rékácska, már megint ezt a drága sajtot vetted? — sóhajtozott az anyós, amikor kipakolta a bevásárlást. — Minek a pazarlás? Akciósan fele ennyiért van a másik. Te nem tudsz spórolni, drágám. András belehal a munkába, a pénz meg elfolyik.
Réka hallgatott. Megkereste a saját pénzét, és megengedhette magának azt, amit szeretett. De vitába szállni egy „beteg” anyóssal kicsinyesnek tűnt.
András, aki korábban mindig mellette állt, lassan az anyja szavait kezdte visszhangozni.
— Réka, anya nem beszél butaságokat. Félre kell tennünk. Hiszen házról álmodoztunk, emlékszel? Sajátról, nagy kerttel.
A ház gondolata közös álom volt. Most azonban, a sötét folyosón állva, Réka ráébredt: csali volt csupán. Horog, amellyel a bizalmát akarták megfogni.
— És ha ügyvédhez fordul? — kérdezte újra Ágnes Orosz. — Van az a barátnője, Fruzsina Székely, aki jogi körökben mozog.
— Ugyan már, anya — nevetett fel András. — Általános meghatalmazás. Mondtam, a bevallások közé csúsztatom. Aláírja a tulajdon feletti rendelkezésre. Onnantól minden az én kezemben van. Az adásvételhez sem kell majd ott lennie, és mire bármi gyanút fogna, már késő lesz minden.