– …várj, kérlek, beszéljünk még egyet…
– Erről már túl vagyunk – felelte halkan, de határozottan Viktória. – Ezeket a mondatokat hónapokkal ezelőtt kellett volna kimondani. Akkor, amikor próbáltam elmagyarázni, mennyire bántanak a megjegyzéseid, te pedig csak legyintettél, hogy „ugyan már, csak viccelek”. Mostanra elfogyott az időnk.
Nem adott esélyt újabb válaszra. Kinyitotta a gyerekszoba ajtaját, belépett, és óvatos mozdulatokkal felemelte az alvó Lillát. A kislány meg sem ébredt, csak halkan szuszogott, ahogy Viktória meleg kabátba bugyolálta, majd ösztönösen az anyja vállához simult, apró orrát a nyakába fúrva.
Ákos némán figyelte őket. Zavart volt és tanácstalan, mintha csak most esne le neki, hogy ez nem egy hiszti, nem egy újabb vita, hanem a vég.
– Viki… kérlek, ne így. Megváltozom, esküszöm, figyelni fogok, csak adj még egy esélyt…
– Pont ez a baj – válaszolta, miközben az ajtó küszöbén megállt, és ránézett. – Fogalmad sincs, mi a gond. Nem érted, mit tettél, és én nem tudok együtt élni valakivel, aki észre sem vesz engem.
A következő pillanatban kilépett a lakásból, és becsukta maga mögött az ajtót. A lift szinte azonnal megérkezett, ő pedig lesietett vele az utcára. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, minden tompa és csendes volt, mintha a város egy rövid időre megállt volna. Lilla békésen aludt a vállán, meleg volt és megnyugtató, az egyetlen biztos pont ebben a széteső világban.
Intett egy taxit, bemondta az édesanyja címét. A sofőr végig hallgatott, amit Viktória különösen értékelt. Az ablakon át figyelte a hóval borított utcákat, és furcsa, váratlan könnyedség járta át. Mintha lekerült volna róla egy láthatatlan teher, amit hónapok óta cipelt anélkül, hogy tudta volna, mennyire nehéz.
Az ajtót az anyja nyitotta ki, köntösben, álmos arccal, de azonnali aggodalommal a szemében.
– Viktóriám? Mi történt?
– Alhatnánk itt pár napig? – kérdezte elcsukló hangon. – Csak amíg kitalálom, hogyan tovább.
Nem érkezett faggatózás. Az anyja magához ölelte, átvette a táskát.
– Természetesen. Gyere, mindjárt megágyazok.
Lillát a régi gyerekágyba fektették, amit az anyja „biztos, ami biztos” alapon őrzött meg. A kislány szétterült álmában, halkan szuszogott a párnába. Viktória ott állt mellette, simogatta a hátát, és ekkor engedte meg magának először, hogy sírjon.
Az anyja szótlanul átölelte.
– Reggel elmondod – suttogta. – Most pihenj. Nagyon kimerült vagy.
Viktória a nappali kanapéján feküdt le, magára húzta a régi takarót. A telefonja megremegett: üzenet érkezett Ákostól. Rá sem nézett, némára állította, és képernyővel lefelé tette az asztalra.
Holnap új nap lesz. Holnap ügyvédek, papírok, albérletkeresés vár rá. Holnap beszélnie kell majd, magyarázkodni, tanácsokat hallgatni, talán még könyörgést is.
De ezen az estén csak feküdt a sötétben, és hallgatta Lilla egyenletes lélegzetét a másik szobából. És hosszú hónapok óta először azt érezte, hogy valóban kap levegőt.
A reggelt Lilla sírása indította: az idegen hely megzavarta az álmát. Viktória felpattant, karjába vette, ringatni kezdte, halkan dúdolva. A kislány hamar megnyugodott, az anyja nyakához bújt, és Viktória szívét elöntötte az a mindent elsöprő szeretet, amit csak egy anya ismer.
Az anyja már a konyhában volt, felöltözve, teáskannával a kezében.
– Milyen volt az éjszaka?
– Elment – felelte Viktória, leülve az asztalhoz, Lillát az ölébe ültetve. – Sajnálom, hogy így rátok törtem.
– Te a lányom vagy. Ide mindig jöhetsz. – Letette elé a teát. – Elmondod, mi történt?
Viktória mindent elmesélt: a „vicceket”, az előző estét, az állandó érzést, hogy sosem elég jó. Az anyja csendben hallgatta, néha csak a fejét csóválta.
– Hívni fog – mondta végül. – Vissza akar majd csábítani.
– Tudom.
– És mit mondasz neki?
Viktória lenézett Lillára, aki épp egy kanállal dobolt az asztalon.
– Azt, hogy ha a legnehezebb időszakomban nem tudott mellettem lenni, akkor nincs helye az életemben. Megoldom egyedül.
– Egy gyerekkel nem könnyű.
– Tudom. De vele már így is nehéz volt. Ott volt, mégsem látott. Nem vette észre, mennyire fáradt vagyok, mennyire igyekszem. Csak azt látta, hogy nem illek bele az elképzeléseibe. És ez rosszabb, mint egyedül lenni.
Az anyja átnyúlt az asztalon, megszorította a kezét.
– Erős vagy. Menni fog.
Lilla a pokrócon mocorgott, Viktória mellé feküdt, átölelte, arcát a puha babahajba temette. Odabent lassan megszületett benne egy szilárd, megnyugtató bizonyosság: képes lesz rá.
Ők ketten mindent túlélnek.