A felismerés mostanra végérvényesen megszületett benne. Talán nem is ma este formálódott először, lehet, hogy hónapok óta érlelődött csendben, és ez az alkalom csupán az utolsó lökést adta meg hozzá.
Viktória kinyitotta a gardrób ajtaját, elővette a nagyobb utazótáskát, és pakolni kezdett. Nem kapkodva, nem ideges mozdulatokkal, hanem higgadtan, szinte gépiesen, mintha egy bevásárlólistát pipálna végig. Saját ruhák kerültek bele, majd Lilla holmijai. Pelenkák, váltóruha, textilpelenkák. A neszesszere, iratok, telefontöltő. Mindennek megvolt a helye.
A nappaliból beszélgetés és nevetés szűrődött át. Úgy tűnt, Ákos pillanatok alatt visszarázta a társaságot, és az este ugyanúgy folytatódott, mintha semmi különös nem történt volna. Viktória számára ezek a hangok tompán, távolról érkeztek, mintha nem is hozzá tartoztak volna, mintha már egy másik élet zajai lettek volna.
Amikor a táska elkészült, az óra fél tízet mutatott. Kilépett az előszobába éppen akkor, amikor Levente és Henrietta készülődtek.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta Viktória, erőltetett mosollyal.
Henrietta átölelte.
– Ne haragudj, hogy ilyen korán indulunk, holnap korán kelünk. Jó este volt… tényleg.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Ákos Viktória felé fordult.
– Figyelj… sajnálom azt a hülyeséget. Nem gondoltam át, csak kicsúszott.
– Aha – felelte Viktória, miközben elment mellette, és benyúlt a szobába a táskáért.
Ákos észrevette, a homloka ráncba szaladt.
– Te meg mit csinálsz? Hová készülsz?
– Anyához megyek. Lillával együtt.
– Tessék? Most? Éjszaka?
– Most – mondta nyugodtan, és egyenesen a szemébe nézett. – És beadom a válókeresetet.
Ákos szája tátva maradt, majd becsukta. Egy pillanat múlva bizonytalan nevetés tört fel belőle, olyan, amiben ott lapult a remény, hogy ez csak tréfa.
– Ez most komoly? Egy mondat miatt? Vikikém, hát ez csak…
– Csak micsoda? – állt meg az ajtóban. – Mondd ki.
– Egy poén volt, mindenki előtt… Na és? Ezért rögtön válás?
– Nem rosszindulatból – ismételte Viktória lassan. – Ákos, te fel sem fogod, mi volt ebben a baj.
– Akkor magyarázd el!
Letette a táskát a földre.
– Rendben. Elmondom. Kilenc hónapig hordtam a gyermekünket. A testem napról napra változott. Szültem, varrtak. Utána hetekig alig tudtam rendesen járni. Szoptatok, ezért nem diétázhatok. Éjszakánként nem alszom, mert Lilla felébred, te pedig meg sem hallod. Nem dolgozom, alig látok embereket, nem emlékszem, mikor voltam utoljára moziban vagy egy kávézóban. Egész nap itthon vagyok a babával, akit mindennél jobban szeretek, de kimerültem. – A hangja megremegett, de folytatta. – Közben te hónapok óta „viccelődsz” a túlsúllyal. Mutogatod a régi képeimet. Célozgatsz rá, hogy ideje lenne összeszednem magam. Ma pedig, vendégek előtt, azt mondod, hogy a lányunk rám ütött. Vagyis kövér. Érted egyáltalán, mit csinálsz?
Ákos elsápadt, zavartan állt.
– Én csak… csak bátorítani akartalak, hogy…
– Hogy mit? – vágott közbe keserű mosollyal. – Hogy gyorsabban lefogyjak? Hogy újra olyan legyek, mint az esküvőn? Ákos, megszültem a gyermekedet. Nem azért változott meg a testem, mert egész nap süteményt ettem. Ez a terhesség és a szülés következménye. Az orvos is mondta, hogy idő kell. De téged ez nem érdekel. Neked az számít, hogy a feleséged vékony és mutatós legyen.
– Nem így értettem! – lépett közelebb. – Csak azt akartam, hogy boldog legyél. Hogy jól érezd magad a bőrödben.
– Boldog voltam – mondta halkan. – Amíg apránként szét nem szedtél. Minden megjegyzéssel, minden célzással. A tükörben egy anyát láttam, aki életet ad, táplál és szeret. Most pedig egy nőt látok, akinek a férje szerint nem elég jó.
– Viki…
– Elég – emelte fel a kezét. – Elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy kevésnek érezzem magam. Belefáradtam abba, hogy arra várjak, mikor nézel végre rám emberként, nem pedig egy testként, ami nem felel meg az elvárásaidnak. Én most életem egyik legnehezebb időszakát élem. Ha ebben nem tudsz mellettem állni, ha nem támogatni akarsz, hanem folyamatosan azt érezteted, hogy nem vagyok elég, akkor ilyen férjre és apára nincs szükségem.
Ákos némán állt, szótlanul.
Viktória felkapta a táskát, a szekrényből kivette a kabátját.
– Elmegyek. Holnap visszajövök a többi holmimért, amikor nem leszel itthon.
Ákos megszólalni készült, de a mondat már nem jutott el a végéig.