„Igazi szépség volt” – hangzott el még egyszer, mintha a mondat visszapattant volna a falakról.
— Volt — felelte Viktória Szilágyi halkan, szinte visszhangként.
Ákos Deák ekkor emelte rá a tekintetét, mintha csak most esett volna le neki, milyen élt hordozott a megjegyzése.
— Úgy értem… most is szép vagy, csak… hát… tudod. Más lett — próbálta menteni a helyzetet.
— Tudom — bólintott Viktória, majd még mielőtt a hangja elárulhatta volna, elindult kifelé a szobából. Nem akarta, hogy lássa, ahogy megremeg az ajka.
Ákos valószínűleg könnyed tréfának szánta. Olyannak, amit az ember otthon, megszokásból odavet. Nem látta azt, ahogy Viktória minden reggel hosszasan áll a tükör előtt, idegenként szemlélve a saját testét. Nem vette észre, hogy a régi, szűk farmereket már hónapok óta a szekrény legtávolabbi polcára száműzte. Azt sem, hogy egyre gyakrabban húzódik ki a fényképezés alól Lilla Fazekassal, mert nem bírja viszontlátni magát a képeken. Nem látta mindezt, mert igazából nem is figyelt.
A szombat már hajnalban nehéznek indult. Lilla nyűgös volt, a fogacskái bújtak elő, és sem a hűsítő gélek, sem a ringatás nem hoztak igazi megkönnyebbülést. Viktória fél napot töltött vele a karjában: járkált, dúdolt, suttogva nyugtatta. Mire eljött az ebédidő, a háta lüktetett, a konyha pedig még érintetlen volt. Kapkodva tette le Lillát a pihenőszékbe, bekapcsolt egy mesét a tableten — majd később elszámol a lelkiismeretével, gondolta, most egyszerűen nem fér bele más.
Ákos délután három körül lépett ki a fürdőből, törölközővel a derekán, és körbenézett.
— Te még neki sem álltál főzni?
Viktória olyan tempóban aprította a zöldségeket a salátához, hogy majdnem megvágta magát.
— Lilla egész nap sírt. Most sikerült csak megnyugtatnom.
— Szólhattál volna, vigyáztam volna rá.
— Kettőig aludtál.
— Fáradt voltam a héttől — mondta nyugodtan, mintha ez magától értetődő magyarázat lenne. — Na jó, segítek most. Mit csináljak?
— Teríts meg.
Ákos bólintott, elővette a tányérokat. Viktória közben betolta a húst a sütőbe, kavargatta a szószt, figyelte a krumplit, és fél szemmel Lillát is. A kislány elcsendesedett, a színes figurákat bámulta, de Viktória tudta: ez csak ideiglenes béke.
Pontban hatkor megérkezett Levente Budai és Henrietta Simon. Bor volt náluk és egy doboz bonbon. Henrietta kifogástalanul festett: testhez simuló szürke ruha, magassarkú, gondosan belőtt frizura. Viktória ezzel szemben otthoni farmerben állt az ajtóban — két számmal nagyobb volt, mint régen — és egy bő pulóverben, ami igyekezett elrejteni mindazt, amit ő szégyellt.
— Viki! — Henrietta átölelte, drága parfüm illata lengte körül. — Ezer éve nem láttuk egymást! Hogy van a mi anyukánk?
— Megvagyok — mosolygott Viktória, miközben igyekezett nem arra gondolni, mennyire éles a kontraszt kettőjük között. — Gyertek csak beljebb.
Ákos kezet rázott Leventével, baráti vállveregetés követte. A nappaliban hamar beindult a megszokott sürgés-forgás: helykeresés, bor kitöltése, kérdések egymás után. Lilla a szőnyegen ült a játékai között, időnként hatalmas, kíváncsi szemekkel nézett fel a vendégekre.
— De gyönyörű! — Henrietta leguggolt mellé. — Mint egy porcelánbaba. Felvehetem?
— Persze — felelte Viktória, és figyelte, ahogy Henrietta óvatosan karjába veszi Lillát. A kislány meglepő módon nem tiltakozott.
— Hű, milyen súlya van! — nevetett Henrietta. — Erős kiscsaj lesz.
— Jól eszik ám, ugye, Lillácska? — tette hozzá Ákos kacsintva. — Az anyjára ütött.
Egy pillanatra megállt a levegő. Levente zavartan megköszörülte a torkát. Henrietta Ákosra nézett, majd Viktóriára. Viktória pedig ott állt mozdulatlanul, villával a kezében, mintha gyökeret vert volna.
— Csak viccelek, csak viccelek — kapott észbe Ákos gyorsan. — Lilla szépen fejlődik, egészséges baba.
De a mondat már elhangzott, és ott maradt köztük, ragadósan, kellemetlenül. Viktória letette az evőeszközt, felállt.
— Bocsássatok meg, megetetem Lillát. Ideje már.
Kivette a kislányt Henrietta karjából, és szó nélkül elindult a gyerekszoba felé. Odabent félhomály volt, csak az éjjeli lámpa fénye rajzolt puha foltokat a falra. Viktória leült a fotelbe, magához húzta Lillát, és végre kifújta a levegőt.
A könnyei maguktól indultak el, hangtalanul. Hiába törölte őket, újra és újra végiggördültek az arcán. Lilla szuszogva szopott, Viktória pedig simogatta a fejét, miközben azt érezte, hogy benne valami végleg megreped.
„Az anyjára ütött.” Vendégek előtt. Henrietta előtt, akinek a tekintetében így is ott bujkált az együttérzés. Ákos könnyedén mondta, mintha az időjárásról beszélne.
Miután megetette Lillát, átöltöztette, és lefektette a kiságyba. A kislány hamar elaludt — a nap mindenkit kifárasztott. Viktória azonban még ott maradt a rács mellett, nézte az alvó arcocskát, és hirtelen világossá vált számára, hogy valami döntés már régóta érlelődik benne, és ez az este csak közelebb hozta a pillanatot.