Viktória Szilágyi hajnali hatkor riadt fel Lilla Fazekas sírására. A függönyök résein szürke, januári fény szivárgott be, és egy rövid pillanatig még fekve maradt, a plafont bámulva. Mellette Ákos Deák egyenletesen lélegzett, a fal felé fordulva, mintha a gyereksírás nem is létezne. Viktória keserűen elmosolyodott: Ákosnak mindig is különleges tehetsége volt ahhoz, hogy ne hallja meg azt, ami kényelmetlen.
Felült, magára kapta a köntöst. A szemközti fal tükrében megpillantotta önmagát, ami az utóbbi hónapokban rendre váratlanul érte. Kerek arc, enyhén megduzzadt áll, a flanel alatt elmosódó formák. Nyolc hónap telt el a szülés óta, mégis úgy festett, mintha bármelyik nap újra vajúdni kezdene. Huszonhárom plusz kiló. Az orvos tárgyilagosan csak annyit mondott: „Ne siettesse, a teste regenerálódik, szoptat — a súly lassan lemegy.” Viktória nem is erőltette. Lilla fontosabb volt minden diétánál.
A gyerekszobában a kislány már teljes erőbedobással tiltakozott, apró öklöcskéit lengetve. Viktória felkapta, mellkasához szorította, és a világ egyetlen meleg, illatos kis testté zsugorodott; a fülénél hallható szuszogássá, a bizalommal teli tekintetté, amelyben ő volt a mindenség közepe.
— Kincsem — suttogta ringatva. — Az én csodám.
Ákos fél kilenc táján bukkant fel a konyhában, frissen zuhanyozva, vasalt ingben. Viktória addigra megetette és átöltöztette Lillát, a pihenőszékbe ültette, és most állva próbált reggelizni: a szájában szendvics, a kezével a mosogatógépből pakolta ki a tányérokat.
— Van kávé? — kérdezte Ákos, miközben leült.
— A kotyogósban — bökött a tűzhely felé Viktória.
Ákos töltött magának, visszaült. Lilla elégedetten gügyögött, lábacskáit rugdalva. Ákos ránézett, elmosolyodott.
— Milyen a mi hercegnőnk?
— Jól van. Éjjel kétszer felébredt.
— Aha — mormolta, már a telefonját görgetve. — Ja, és emlékszel, hogy szombaton Levente Budai és Henrietta Simon átjönnek?
Viktória megállt a csészével a kezében.
— Most szombaton? Azt hittem, csak jövő héten.
— Nem, most. Már vissza is írtam nekik. Főzöl majd valamit?
A csésze kissé hangosabban ért asztalt, mint szerette volna.
— Persze.
Ákos felnézett, észrevette az élét a hangjában.
— Vikikém, nem tudtam, hogy elfelejtetted. Barátaink, jól elbeszélgetünk.
— A te barátaid — javította halkan.
— Ugyan már, a tieid is. Henriettával együtt jártatok egyetemre.
Viktória nem felelt. Henrietta azok közé tartozott, akik diploma után nagy cégnél futottak be, drága kosztümökben jártak, és ázsiai utazásokról meséltek. Viktória Lilla születése után felmondott a kis designstúdióban; az otthonmaradás nem átmenet lett, hanem mindent elnyelő új élethelyzet.
Ákos kiitta a kávét, felállt, puszit nyomott Viktória hajára.
— Indulok. Próbálok korábban jönni este.
Amikor elment, Viktória kettesben maradt Lillával, a mosogatóban tornyosuló edényekkel és az előszobai tükörrel, amelynek a képét egyre gyakrabban kerülte.
Az első megjegyzések észrevétlenül csúsztak be a mindennapokba. Egyik este sorozatnézés közben Ákos a hírfolyamát pörgette, majd felnevetett.
— Nézd ezt a mémet! Újév után mindenki a konditerembe rohan. „Előtte” és „utána” — az utóbbi egy gömb.
Megmutatta a kijelzőt. Viktória ránézett, bólintott, mosoly nélkül.
— Ja, vicces.
— Mi is felszedtünk az ünnepek alatt — paskolta meg a hasát. — Ideje lenne edzeni.
— Te tudod — felelte Viktória, a képernyőt nézve.
Pár nappal később a liftre vártak, amikor Ákos a lépcsőn felfelé cipekedő idős szomszédasszonyra pillantva megjegyezte:
— Bárcsak ilyen akaraterőm lenne. Gyalog megy fel, mások meg csak lifteznek, aztán panaszkodnak a súlyukra.
Viktória hallgatott, de belül összeszorult. Ákos tudta, hogy még nem terhelheti magát — az orvos kifejezetten óvatosságra intette a szülés után.
Aztán jött a fényképes eset. Régi albumokat nézegettek, amikor Ákos rábukkant az esküvői képre: Viktória fehér ruhában, karcsúan, nevetve, virágcsokorral a kezében.
— Na, ez igen, micsoda alak volt akkor — mondta elismerően, és a hangjában ott rezgett valami, ami előrevetítette a folytatást.