Áron rövid, fagyos mosollyal reagált.
– Ez nem bejelentés – mondta halkan. – Ez pletyka.
A rendőr megigazította a sapkáját, mintha már előre számolt volna a feszültséggel. Bálint ekkor felemelte a kezét, csillapító mozdulattal, és kiabálás nélkül szólalt meg:
– Biztos úr, együttműködünk. De minden lépés rögzítésre kerül. Mielőtt bármihez nyúlnának, szeretném látni a hivatalos határozatot és a teljes szolgálati igazolványt.
A láthatósági mellényes férfi idegesen fészkelődött.
– Nem kell ezt így túldramatizálni, fiatalember.
Bálint tekintete nem remegett meg.
– De igen, kell. Mert ezt az asszonyt évek óta zsarolják – mondta nyíltan. – És ez az egész nagyon megrendezettnek tűnik.
A „zsarolás” szó úgy csapódott a levegőbe, mint egy kő. A körülállók hangosabban kezdtek suttogni. Az ellenőrök összenéztek. Ebben a pillanatban a utca végén feltűnt Kálmán Fazekas. Nem sietett oda. Csak állt, mintha az egész jelenet az ő díszlete lenne, és magabiztosan figyelt.
Áron állával felé bökött.
– Ő az, aki a pénzt szedi – mondta ki hangosan.
Erzsébet Fülöp lesütötte a szemét, teste enyhén remegett.
A mellényes nő összevonta a szemöldökét.
– Miféle pénzbeszedésről beszélünk?
Márton Rácz elővette a telefonját. Régi üzeneteket mutatott: nevek, apró összegek, rendszeres utalások, lefotózott papírok bélyegző nélkül.
– Tessék – mondta higgadtan. – Havi befizetések. Azért, hogy ne zárják be. „Engedély” címén.
Az ellenőrök megdermedtek. A rendőr másképp állt, mint eddig. Bálint egyenesen folytatta:
– Az ügyet már jeleztük a megyei ügyészségnek. Úton vannak. Ha minden szabályos, nincs mitől tartaniuk. Ha viszont ez színjáték, akkor ma vége.
Az aktatás férfi nagyot nyelt.
– Nem kötelező senkire várnunk…
Bálint halványan elmosolyodott.
– Dehogynem. Most épp egy idős nő megélhetését akarják elvenni szóbeszéd alapján. Vagy inkább attól félnek, hogy valaki feljebb érkezik?
Csend lett. Erzsébet szemébe könny szökött. Nem a fájdalomtól, hanem a kimerültségtől. Évekig fizetni félelemből – és most végre kimondta valaki.
Ekkor fékcsikorgás hallatszott. Nem sportautóé, hanem egy hivatalos járműé. Egy férfi szállt ki, igazolványát jól láthatóan viselve, mögötte ketten.
– Jó napot – mondta. – Megyei ügyészség. Ki az illetékes?
Az utca megdermedt. Kálmán Fazekas hátrébb lépett. Erzsébet ekkor értette meg: az utolsó lökés megtörtént. Vagy újra eltiporják őket, vagy most minden napvilágra kerül.
Az ügyész határozottan a bódé felé indult. Nem sietett, nem mosolygott. Az a hivatalos nyugalom kísérte, amely most végre a megfelelő oldalon állt.
– Ki kérte a beavatkozást? – kérdezte.
Bálint felemelte a kezét.
– Mi. Bizonyítékaink vannak zsarolásról és hamis ellenőrzésekről.
A mellényes nő zavartan igazította a ruháját. Az aktatás férfi lesütötte a szemét. A rendőr oldalra pillantott, mintha azt kérdezné: mibe keveredett. Erzsébet reszketett, de állva maradt. A térde égett, a szíve vadul vert. Évek türelme egyetlen pillanatba sűrűsödött.
Az ügyész az ellenőrökre nézett.
– Igazolványokat.
Előkerültek. A kezek már nem voltak magabiztosak. Az ügyész végignézett a bódén, a járókelőkön, majd Erzsébeten.
– Engedélyezi, hogy átvizsgáljuk azokat a befizetéseket, amelyeket az elmúlt években kértek öntől? – kérdezte.
Erzsébet megszólalt. Először mondta ki a teljes igazságot félelem nélkül.
– Igen. Fizettem. Mert ha nem fizettem, bezáratták. Kálmán mindig ezt mondta.
A suttogás hullámmá vált. „Fazekas! Fazekas pénzt szedett!” Kálmán megpróbált mosolyogni, de az arcizma már nem engedelmeskedett.
– Hazugság! – emelte fel a hangját. – Csak segítettem neki ügyeket intézni!
Márton előrelépett, és az ügyésznek mutatta a telefonját. Üzenetek, dátumok, összegek, majd egy hangfelvétel: burkolt fenyegetés – „ha nincs pénz, holnap ellenőrzés lesz”.
Az ügyész arca rezzenéstelen maradt.
– Ez zsarolás – mondta szárazon.
A közterületi rendőr nyelt egyet. Az aktatás férfi a cipőjét nézte.
És ekkor következett be az, amit Erzsébet a kezdetektől rettegett. Kálmán, látva az összeomlást, megpróbálta rá hárítani a bűnt. Színpadias mozdulattal a bódéra mutatott.
– Akkor vizsgálják ki a gyerekek ügyét is! – kiáltotta. – Ez az asszony mindig gyanús dolgokba keveredett. Három eltűnt fiú is megfordult nála!
Erzsébet úgy érezte, mintha nyilvánosan arcul csapták volna. Az utca elnémult. Az ügyész érzelem nélkül nézett Kálmánra.
– Milyen gyerekekről beszél?
Erzsébet torka összeszorult. A keze remegett.
Bálint válaszolt helyette.
– Mi – mondta.
Teljes csend. Márton és Áron mellé léptek, mintha megtartanák a levegőt is.
– Ügyész úr – folytatta Bálint –, évekkel ezelőtt, gyerekként, innen kerültünk védelem alá. – Kálmánra mutatott. – És ő indította el mindezt.
Erzsébet mellkasa kitágult. A „mi” szó csoda volt. Az emberek új szemmel néztek a három férfira. Ők voltak azok a gyerekek.
– Tudják ezt bizonyítani? – kérdezte az ügyész.
Márton kihúzta az inge alól a láncot. Egy apró fémmedál: három csillag. Bálint is elővette. Áron is. Ugyanaz a jel.
Erzsébet könnyei megállíthatatlanul folytak. Bálint ránézett, a hangja megremegett.
– Ön etetett minket, amikor senki más nem tette. Tetőt adott, megvédett. Maga volt a legközelebb ahhoz, amit családnak hívnak.
Erzsébet a mellkasához szorította a kezét.
– Én csak… – kezdte, majd összetört. Nem hangosan, hanem csendesen, évek gyűjtött fájdalmával. – Kerestelek titeket. Azt mondták, nem vagyok rokon. És maradt az üresség.
Áron lehajtotta a fejét, visszafojtott indulattal.
– Szétválasztottak minket egy időre – mondta. – De újra egymásra találtunk. És megígértük, hogy visszajövünk magáért.
Az utca figyelt. Kálmán próbálta menteni a menthetőt.
– Mesék! – legyintett. – Bárki kitalálhat ilyet.
Az ügyész felemelte a kezét.
– Elég. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján ön ellen zsarolás és közokirat-hamisítás gyanújával intézkedünk.
Kálmán ledermedt.
– Letartóztatás? – hebegte, segítséget keresve a tekintetével. Senki nem nézett rá.
A rendőr előrelépett. Aki eddig másokat félemlített, most valóban megijedt. Kálmán kiabált, kapálózott, „felsőbb kapcsolatokra” hivatkozott. De senki nem jött. A hatalma addig létezett, amíg nem nevezték nevén.
Erzsébet nézte, ahogy elvezetik. Nem érzett diadalt. Csak megkönnyebbülést. Évek súlya hullott le róla.
Az ügyész odalépett hozzá.
– A helye védelmet élvez a vizsgálat ideje alatt. Senki nem zárhatja be. Ha kívánja, feljelentést tehet a beszedések miatt.
Erzsébet rekedt hangon bólintott.
– Igen. Elég volt a félelemből.
Bálint megfogta a kezét. Az ő ápolt ujja az asszony megviselt kezén.
– Többé nem kell félni – mondta.
Az emberek tapsolni kezdtek. Először bizonytalanul, aztán egyre hangosabban. Nem a luxus miatt, hanem mert látták: egy elnyomó elbukott. Amikor a zaj elcsendesedett, Bálint lehajolt hozzá, mintha újra kisfiú lenne.
– Nagyi – mondta. – Hazajöttünk.
Erzsébet ránézett.
– Bálint? – suttogta.
– Igen.
– Márton?
– Igen.
– Áron?
Áron nyelt egyet.
– Igen, nagyi.
Erzsébet becsukta a szemét.
– Köszönöm… Istenem, köszönöm.
Óvatosan ölelték át. Az illatos parfüm alatt ott volt a régi emlék: tiszta szappan. A seb ott, az utcán zárult be. De maradt még egy: Olivér Takács, Erzsébet fia.
Bálint komollyá vált.
– Van még valami, amit tudnia kell.
– Mi az? – kérdezte feszült hangon.
Márton mély levegőt vett.
– Évekkel ezelőtt, amikor egyik helyről a másikra vittek minket, egy férfi segített egy buszpályaudvaron. Kenyeret adott. Azt mondta, keressünk egy asszonyt bódéval, és kimondta a nevét.
Erzsébet lélegzete elakadt.
– Ki volt az?
Áron halkan felelt.
– Olivér…
A világ megállt.
– A fiam… – suttogta.
Bálint bólintott.
– Később megtaláltuk. Beteg volt. Azt mondta, maga kereste őt. Megbánta, hogy elment. Azt kérte, mondjuk el az igazat, és köszönjük meg a jóságát.
Erzsébet egész teste remegett.
– Él? – kérdezte reménnyel, ami fájt.
Márton lesütötte a szemét.
– Nem. De úgy ment el, hogy tudta: szerették.
Erzsébet sírt. Csendesen, mint az eső. A bizonytalanság végre megszűnt.
– Nem veszítette el az életét a jóság miatt – mondta Bálint. – Megnyerte. Minket.
Napokkal később a bódé még ott állt. Már nem kényszerből. A fiúk rendbe tették a szobáját, biztosítást intéztek, új kocsit vettek, legális engedélyekkel. Anélkül, hogy elvették volna tőle a helyét.
Kálmán ellen vádat emeltek. Az ellenőrök ellen eljárás indult. A környék megtanulta: az erőszak addig él, amíg hallgatnak róla.
Egy este Erzsébet újra tálalt. Keze kevésbé remegett. A három férfi három sámlin ült, mint régen.
– Mit kértek? – kérdezte.
– Amit te adsz, nagyi – mosolygott Bálint.
És Erzsébet megértette: néha egy tál étel nemcsak jóllakat. Visszaad családokat. A kör bezárult.