A motorok éles, drága hangja végleg elnyomta az utca megszokott zajait. Nem teherautók voltak. Nem furgonok. Három alacsony, fekete Lamborghini fékezett le közvetlenül Erzsébet Fülöp bódéja előtt, olyan pontossággal, mintha mindig is ide tartoztak volna.
A környék megdermedt.
Erzsébet érezte, hogy a merőkanál enyhén megremeg az ujjai között. Nem azért, mert izgult – még nem. Hanem azért, mert valami régi, ösztönös érzés mozdult meg benne. Az a fajta előérzet, amit az ember csak akkor ismer fel, amikor az élet újra be akarja hajtani rajta egy régi tartozását. A három fekete autó mozdulatlanul állt, fényezésük visszaverte a napot, mintha az idő is megállt volna velük együtt.
A járda hirtelen tele lett tekintetekkel. Akik eddig elmentek mellette anélkül, hogy ránéztek volna, most megálltak. Telefonok kerültek elő, suttogások szálltak a levegőben.
– Valaki meghalt?
– Mit akarnak itt venni?
– Ismerik Erzsébetet?
Erzsébet erősebben markolta a kanalat. A keze remegett – nem izgalomtól, hanem félelemtől. Mert az ő életében a hirtelen felbukkanó csillogás soha nem jelentett jót. Egy motor elhallgatott. Aztán a második. A harmadik. Az ezt követő csend furcsa volt, súlyos, templomi. Erzsébet mozdulatlan maradt. Úgy nézte az autókat, mint aki viharfelhőt figyel, és várja, mikor csap le a villám.
A csapás azonban nem zaj formájában érkezett. Emlékként.
A fekete fényes karosszériákban meglátta önmagát visszatükröződni. Sovány, meggörnyedt asszonyt, foltos kötényben, napszítta arccal. Egy nőt, aki túl sokszor nyelte le a szavait azért, hogy egyáltalán életben maradjon. A múlt kérdés nélkül szakadt rá. Nem csak a gyerekek emléke. Hanem minden, amit megtanult elrejteni magában, hogy túléljen.
Volt idő, amikor fiatal volt. Volt egy kicsi háza udvarral. Volt férje is – Ferenc Balog. Olyan ember, aki föld és mosószappan szagát hordta magán. Dolgos kezek, fáradt esték. Nem volt gazdag, de azok közé tartozott, akik hazajönnek, még akkor is, ha belerokkannak a munkába. Aztán egy nap nem jött haza. Baleset. A mentő késve érkezett. A kórház akkor fogadott, amikor tudott. Erzsébet végignézte, ahogy Ferenc lassan elmegy, mert csodát nem lehetett forintért venni. Egyedül maradt, a saját életével a kezében.
Később ott volt a fia. Az egyetlen. Olivér Takács. Büszkeség és rettegés egyszerre. Úgy nőtt fel, hogy látta az anyját dolgozni, és megígérte, hogy egyszer leveszi az utcáról. Tanult egy keveset, dolgozott egy keveset. Aztán elment a nagyvárosba szerencsét próbálni. Amikor hazajött, Erzsébet még mindig szalvétába csomagolta neki az ételt, mintha gyerek lenne. De a város nem kegyelmez azoknak, akik kapaszkodók nélkül érkeznek. Olivér rossz munkákba, rossz emberek közé keveredett.
– Csak ideiglenesen – mondta telefonon. – Csak összegyűjtök egy kis pénzt, és hazajövök.
Erzsébet nem értette azt a világot, de a hangot igen. A félelmet, amit az ember elrejt, hogy ne legyen gyenge. Aztán Olivér nem telefonált többé. Erzsébet keresni kezdte, amije volt: lábbal, hanggal, szégyennel. Járt pályaudvarokon, hivatalokban, templomokban. Ugyanazt mondták neki, amit évekkel később a hármasikról: „Ha nem igazolt rokon, nem tehetünk semmit.”
Az üres ház maradt. Aztán jöttek a beszédek. A környék suttogott. A fia megszökött. Tolvaj lett. Elhagyta az anyját. Erzsébet soha nem tudta meg a teljes igazságot. Csak azt, hogy az egyedüllét, ha befészkeli magát az emberbe, belülről hajlítja meg. Ezért amikor azon az éhes estén meglátta Bálintot, Mártont és Áront, nem puszta jóság volt. Seb ismerte fel a sebet. Egy anya fiát vesztve, három gyerek anyátlanul. Ezért ragaszkodott hozzájuk túlságosan – mondták mások. Mert bennük érezte meg az esélyt, hogy valamit még helyrehozzon.
A motorháztetők fénye visszarántotta a jelenbe.
Az egyik ajtó kinyílt. Aztán a másik. A harmadik is. Három férfi lépett ki szinte egyszerre. Mind magasak, határozott kisugárzással, csendes eleganciával. Nem a környék fiai voltak. Más világból érkeztek. Erzsébet nézte őket, és furcsa ütést érzett a mellkasában, mintha valami ismerős bújna meg a lehetetlenben. Mégis az első reakciója nagyon is emberi volt: lesütötte a szemét. Szégyent érzett. A bódé miatt, a kötény miatt, az égett kezei miatt, az egész élete miatt, ami egy fazékba fért.
El akart bújni a kocsi mögé, de nem tudott. A három férfi lassan közeledett, nem sietve, nem gúnyosan. Minden lépésük tisztelet volt. Erzsébet megszorította a merőkanalat.
– Mit… mit akarnak? – kérdezte halkan.
A középen haladó férfi úgy nézett rá, mintha fájna neki nem összetörni ott helyben.
– Erzsébet Fülöp – mondta csendesen.
Erzsébet felnézett. Abban a pillantásban valami megnyílt. Láthatatlan szál feszült ki, mert ezek a szemek ugyanazok voltak, mint amiket évekkel ezelőtt három koszos arcon látott a ponyva alatt. A levegő megtöltötte a tüdejét, majd kifutott belőle. Nem tudott megszólalni.
A három férfi megállt előtte. A középső hangja megremegett, mintha végre engedné az érzést.
– Nem felejtettük el magát…
Erzsébet térde meggyengült. A fejében visszhangként tért vissza három név: Bálint, Márton, Áron. De nem mert hinni. Aki túl sokat veszített, megtanul nem hinni még a csodában sem. A mondat ott lebegett a serpenyő gőze és az autók fekete fénye között. „Nem felejtettük el.” Erzsébet talizmánként szorította a kanalat, végigmérte őket, hazugságot keresve. A szíve közben veszélyes gondolatba kapaszkodott: mi van, ha ők azok?
Az utca színpaddá vált. Telefonok emelkedtek, emberek közelebb léptek. Bálinték szinte ösztönösen helyezkedtek: egyik jobbról, másik balról, a harmadik elöl, mintha pajzsot vonnának köré.
– Én… – kezdte Erzsébet. – Kik maguk?
Bálint közelebb lépett.
– Előbb – mondta nyugodtan –, beszéljünk kevesebb szem előtt.
Erzsébet körbenézett. A tekintetek átfúrták. A régi félelem visszatért: papírok, jegyzőkönyvek, hatalom. És mintha hívta volna, megszólalt mögöttük egy ismerős, maró hang.
– Hát ez szép, Piroska néni! Most aztán szerencséje van!
Erzsébet megfordult. Kálmán Fazekas közeledett, a szokásos mosolyával, ami mindig engedély nélkül lépett be. Zsebre dugott kéz, magabiztos járás.
– Milyen látvány! – mondta hangosabban. – Segít az ember, aztán jön a jutalom.
– Menjen el, Fazekas – mondta Erzsébet szárazon.
Fazekas vigyorgott.
– Csak érdeklődöm – mondta, majd a férfiakra nézett. – Ezek a maguk autói? Mert itt megállni engedély kell.
Bálint arca érzelemmentes maradt.
– Nem parkolni jöttünk. Erzsébethez.
Fazekas bólogatott, mintha udvarias lenne.
– Csak szólok, hogy itt rend van. És ahol pénz van, ott vannak szabályok is.
Erzsébet összeszorította a kötényét. Tudta, mit jelent a „szabály”.
Márton lépett előre.
– Idős nőtől szed pénzt? – kérdezte halkan.
Fazekas nevetett.
– Segítek az ügyintézésben – legyintett.
Áron közbeszólt:
– És segített akkor is, amikor elvitték a három gyereket.
A levegő megfagyott. Fazekas szeme egy pillanatra megrebbent.
– Miféle gyerekeket? – kérdezte.
– Mi emlékszünk – mondta Bálint.
Suttogás futott végig a tömegen. Erzsébet előrelépett.
– Te adtad fel őket – mondta remegve.
Fazekas mosolya megkeményedett.
– Ne bolygassa a múltat – súgta. – Főleg most, amikor pénz szaga van a levegőben.
Bálint hangja nyugodt maradt, de éles.
– Itt nem pénzről van szó. Hanem tartozásról.
Fazekas vállat vont.
– Ha hívok, jönnek az ellenőrök. A bódé megy. Ő meg túl öreg ehhez.
Márton Erzsébethez hajolt.
– Ma nincs egyedül.
Ez egyszerre fájt és gyógyított. Áron Fazekasra nézett.
– Még egy fenyegetés, és mindent nyilvánosságra hozunk.
– Holnap elfelejtik – felelte Fazekas. – Önök mennek. Ő marad.
– Mi maradunk – mondta Bálint halkan.
– Amíg helyre nem tesszük – tette hozzá.
Fazekas elindult az önkormányzat felé.
– Akkor majd jönnek a papírok…
Erzsébet reszketett.
– Megint elvisznek – suttogta.
– Megpróbálják – felelte Bálint.
– És most felkészülünk – mondta Márton.
Áron körbenézett.
– El innen.
A félelem ott maradt a levegőben. Telefonok, suttogás. Bálint pakolni kezdett, nyugodtan. Márton elzárta a gázt. Áron határt vont a tömegnek.
– Ne filmezzék.
Valaki megjegyezte:
– Ha ilyen autók jönnek, biztos van itt valami.
A szégyen újra megütötte Erzsébetet. Bálint ránézett.
– Maga értünk állt ki, amikor senkije sem volt. Most mi jövünk.
Márton telefonja pittyegett.
– Elindult – mondta.
Egy bejegyzés terjedt: „Luxusautók és pénzmosás egy utcai bódénál.”
– Fazekas műve – mondta Áron.
– Fizet – suttogta Erzsébet.
– Akkor ez zsarolás – felelte Bálint.
Valaki a tömegből odasúgta: „Biztos csaló.”
Bálint felegyenesedett.
– Elég volt.
– Felhívjuk a megyei ügyészséget – mondta. – És a sajtót.
– Ne – kérte Erzsébet.
– Maga már eleget fizetett – válaszolta.
Márton elővette a régi fotót.
– Itt kezdődött.
– Nem ma – mondta Áron.
Bálint letette a telefont.
– Jönnek.
Nem telt el sok idő. Ellenőrök érkeztek, rendőrautó lassan. A nő hivatalos hangon szólalt meg:
– Ellenőrzés. Bejelentés érkezett.
Márton előrelépett.
– Milyen alapon?
A papírt felmutatták.
És a történet ott feszült tovább a levegőben, készen arra, hogy a következő pillanatban új irányt vegyen.