Erzsébet Fülöp azonban nem hátrált meg.
Ekkor a rádióval felszerelt férfi közelebb lépett a kocsihoz, és kinyújtotta a kezét, mintha el akarná zárni a gázt, vagy feldönteni valamit. A mozdulat közben a tekintete Márton Rácz mellkasára tévedt, ahol az ing alól elővillant egy medál: három apró csillag. A férfi egy pillanatra megdermedt, és az arca egészen más kifejezést öltött.
— Hé… — szólalt meg halkabban. — Az a jel…
Márton ösztönösen a mellkasára szorította a kezét. Erzsébet észrevette. Kálmán Fazekas is.
— Mi van? — kérdezte gyorsan, közelebb lépve.
A rádiós férfi tétovázott.
— Semmi… — motyogta. — Csak… semmi.
De már késő volt. Fazekas alaposabban végigmérte Mártont, mintha most látná először igazán. Nem egy koszos utcagyereket, hanem valami egészen mást. Valamit, aminek ára lehet. Erzsébet gyomrában jeges szorítás jelent meg. Abban a pillanatban megértette, hol rejlik az igazi veszély. Nem abban, hogy csavargóknak bélyegzik őket. Hanem abban, hogy valaki felismerte őket. A levegőben ott maradt az elharapott mondat, apró, de mérgező szavakként: „Ez a jel…”
Erzsébet azonnal a fiúk elé lépett, sovány testével és foltos kötényével takarva őket. Nem volt erős fal, de mégis fal volt.
— Elég volt! — mondta határozottan. — Ha kötözködni akarnak, találjanak mást. Itt nincs bűn.
Fazekas elmosolyodott, ám ez a mosoly már nem gúnyos volt, hanem számító.
— Erzsébet Fülöp, én csak segíteni szeretnék — mondta. — A túl nagy jóság az utcán mindig bajt hoz.
Erzsébet úgy nézett rá, mint arra, aki barátnak álcázza magát.
— Nem kérek a segítségéből — felelte.
Fazekas legyintett, mintha feladná, de a szeme továbbra is Márton nyakára tapadt.
— Rendben — mondta. — Csak aztán ne mondja, hogy nem szóltam.
Az ellenőr becsukta a mappát, a fenyegetést félbehagyva. A rádiós férfi kerülte a gyerekek tekintetét. Mindhárman eltávolodtak, lassan, túlságosan is lassan. Úgy mentek el, ahogy az megy, aki látott valamit, és tudja: még visszatér.
Amikor végül eltűntek a sarkon túl, Erzsébet nagyot sóhajtott, mintha eddig visszatartotta volna a levegőt. A fiúk mozdulatlanul álltak.
— Néni… — suttogta Bálint Hegyi. — Elmegyünk.
Erzsébet végignézett az utcán, a bódén, az ereszkedő napfényen, és meghozta a döntést, még mielőtt kimondta volna.
— Ma nem mentek sehová — mondta. — Sem a híd alá, sem máshova.
Márton elkerekedett szemmel nézett rá.
— De ha maradunk, bezárják magát.
Erzsébet úgy markolta a merőkanalat, mintha bot lenne.
— Egy bódét el lehet veszíteni — mondta. — Titeket nem.
Áron Szilágyi lehajtotta a fejét, mintha lenyelne valamit, ami fáj. Aztán halkan megszólalt:
— Nem akarunk teher lenni.
Erzsébet ránézett.
— Nem vagytok terhek — mondta. — Gyerekek vagytok.
Az este ment tovább. Két vásárló még érkezett, Erzsébet rutinos mozdulatokkal szolgálta ki őket. A fiúk oldalt maradtak, csendben figyeltek. És ebben a figyelésben Erzsébet észrevett valamit. Ezek a gyerekek nem olyan utcagyerekek voltak, amilyennek az emberek elképzelik. Nem volt meg bennük a ravasz lopás gyakorlata. Viszont tudtak tűrni. Amikor egy vevő több aprót hagyott ott, Bálint látta, de nem nyúlt érte. Amikor egy nő nyitva hagyta a táskáját, Márton észrevétlenül odébb húzta, hogy senki se nyúljon bele. Amikor egy környékbeli srác kinevette őket, Áron nem ütött, csak visszanézett, csendes dühvel. Erzsébet megértette: éhesek voltak, de volt bennük valami belső rend, aminek az eredetét talán ők sem tudták.
Sötétedéskor Erzsébet bezárta a bódét, elpakolta az üvegeket, elzárta a gázt, lefedte a lábost, majd ránézett az aprópénzes dobozra. A napi bevétel sovány volt, de most már nem számított.
— Gyertek — mondta. — Sétálunk egyet.
A fiúk bizalmatlanul összenéztek.
— Hova? — kérdezte Márton.
Erzsébet oldalra biccentett.
— Hozzám. Szűkös, de legalább nem ázunk meg.
Mindhárman megdermedtek.
— Nem… — suttogta Bálint. — Nem akarunk bajt.
Erzsébet félbeszakította.
— A baj már megtalált titeket. Ha most visszamentek a híd alá, nem tudom, látlak‑e titeket holnap.
Hallgattak. A hallgatás beleegyezés volt.
Keskeny utcákon mentek végig. Erzsébet elöl, a kocsi nyikorgott, a fiúk mögötte, összetartva. Időről időre valamelyikük hátranézett, mintha követéstől félne. Amikor megérkeztek a szerény szobához, Erzsébet kinyitotta az ajtót. Bent olcsó szappan és elrejtett kenyér illata keveredett. Egy egyszerű ágy, egy kopott szék, egy apró sarok ikonnal és kialudt mécsessel.
— Ennyi — mondta. — Fényűzés nincs, tető van.
A fiúk lassan léptek be, mintha a hely szent lenne. Erzsébet elővett egy szikkadt kenyeret, három részre törte.
— Egyetek kicsit — mondta. — Holnap majd kitaláljuk a folytatást.
Bálint a kezébe vette az ételt.
— Miért segít nekünk? — kérdezte értetlenül.
Erzsébet egy pillanatra megállt. Nem tudott szépen magyarázni, csak az igazat mondta:
— Mert ha én lennék az utcán, azt szeretném, hogy valaki embernek lásson.
A fiúk lesütötték a szemüket. Erzsébet leült, végignézett rajtuk.
— Szabályok vannak — mondta keményen. — Itt nem lopunk, nem hazudunk. És ha valaki keres benneteket, azt elmondjátok. Nem bujkálunk.
Márton az inge alatt megszorította a medált.
— Nem tudjuk, ki keres minket — mondta.
Erzsébet ránézett.
— Valaki felismerte azt a jelet — felelte. — És amikor felismernek benned valamit, az nem mindig szeretetből történik.
Áron összeráncolta a homlokát.
— Akkor mit csináljunk?
Erzsébet mély levegőt vett.
— Megállapodunk. Segítetek nekem a bódénál. Pakoltok, takarítotok, hordtok. Hogy senki se mondhassa, hogy csak esztek. Én pedig adok ételt és fedelet, amíg ki nem derül, mi ez a jel.
Összenéztek. Először villant meg a szemükben valami, ami büszkeségre emlékeztetett.
— Igen — mondta Bálint.
— Igen — tette hozzá Márton.
— Igen — szólalt meg Áron is, keményen, de remegő hanggal.
Erzsébet bólintott. Azon az éjszakán, miközben a város nem vett tudomást róluk, a kis szobában papír nélküli szerződés született, hűséggel pecsételve. Odakint azonban, valahol egy sarkon, Fazekas is kötött egy egyezséget — a saját kapzsiságával. Erzsébet ezt a mellkasában érezte.
Másnap a bódé ugyanúgy illatozott: leves, palacsinta, friss kapor. De volt valami más is: a megfigyeltség érzése. Bálint, Márton és Áron korán érkeztek, még mielőtt a nap felmelegítette volna a járdát. A hajuk nedves volt, mintha komolyan vették volna a tisztálkodást. Szó nélkül munkához láttak. Egyikük székeket rakott ki, másik letörölte a serpenyőt, a harmadik egy túl nagy vödröt cipelt.
Erzsébet némán figyelte őket, büszkeséggel és félelemmel vegyesen.
— Óvatosan, fiam — szólt Áronnak. — Ne húzd meg a hátad.
Áron makacsul bólintott.
Délelőtt az emberek másképp néztek rájuk. Volt, aki zavarban, volt, aki sajnálkozva. Akadt, aki csak bámészkodni vásárolt. A túloldalon megjelent Fazekas. Nem közeledett. A falnak dőlve figyelt, mosolyogva a szájával, de nem a szemével. Erzsébet szíve összeszorult.
— Ne nézzetek oda — suttogta. — Dolgozzatok.
Márton mégis odapillantott, és megszorította a háromcsillagos medált.
A nap haladt. Dél körül Erzsébet majdnem megnyugodott. Majdnem. Ekkor Bálint odalépett hozzá.
— Néni, éjjel álmodtam — mondta halkan.
— Mit, fiam?
— Azt, hogy más néven hívnak minket. Szép vezetéknevekkel.
Erzsébet megdermedt.
— Emlékszel a névre?
Bálint megrázta a fejét.
— Nem. De szólt egy dal, és drága szappan illata volt.
Erzsébet megsimogatta a haját.
— Lassan — mondta. — Most az a fontos, hogy itt vagytok.
De 14:30‑kor, amikor az utca bágyadt volt a hőségtől, egy fehér furgon fékezett nem messze. Aztán még egy. Majd egy rendőrautó. Csendben, sziréna nélkül. Erzsébet torka elszorult.
— Ne mozduljatok — mondta gyorsan. — Maradjatok közel.
Két mellényes férfi szállt ki mappákkal, egy nő tablettel, mögöttük a rendőr. És Fazekas is ott volt, azzal az arccal: „én hívtam őket”.
— Jó napot — kezdte a nő. — Bejelentés érkezett kiskorúakról, lakcím nélkül, feltételezett higiéniai kockázatról és kizsákmányolásról.
— Kizsákmányolás? — csattant fel Erzsébet. — Enni adtam nekik.
— Nem vádoljuk — mondta a férfi gépiesen. — Ellenőrzés. Ezek a gyerekek önnél laknak?
— Éjszakára befogadtam őket — felelte. — Az utcáról.
— Nevetek? — kérdezte a nő.
— Bálint, Márton, Áron — mondta Áron gyorsan.
— Rokonok?
— Nem tudom — mondta Erzsébet. — Csak azt tudom, hogy valaki felismerte a jelüket.
— Milyen jelet?
Márton a mellkasára szorította a kezét. A nő lehajolt.
— Nem bántunk — mondta.
— Ne válasszák szét őket! — tört ki Erzsébetből. — Könyörgöm!
— Protokoll — felelte a nő fáradtan.
A férfi elővette a papírt. Három csillag. Ugyanaz.
— Ezek a gyerekek régóta eltűntként szerepelhetnek — mondta a nő. — Védelembe kell vennünk őket.
Fazekas mosolygott.
— Látja, Pетровна… — kezdte.
— Maga tette — suttogta Erzsébet.
— A gyerekek érdekében — vont vállat.
— Nem hagy el minket? — kérdezte Bálint remegve.
— Nem — mondta Erzsébet. — Megyek veletek.
Beült velük a furgonba, kötényben, remegve. Az ajtó becsukódott. Fazekas elégedetten nézett utánuk.
Aznap Erzsébet elvesztette azt, amit alig kezdett el óvni. Az utca ment tovább. A bódé üres maradt. A gyerekeket „védelembe” vitték.
Hiába járt hivatalról hivatalra. „Jöjjön holnap.” „Protokoll.” „Nem rokon.”
Dolgozott tovább. Hetek, hónapok teltek el. Három szalvétát tett félre. Három széket rakott ki. A neveik benne maradtak.
Fazekas erősebb lett. Ő tűrt. Évekig.
Aztán egy pénteken, amikor az olaj és a palacsinta illata lengte be a levegőt, Erzsébet olyan hangot hallott, ami nem illett oda. Drága, idegen üvöltést. Felnézett, és meglátta a három fényes, alacsony autót, ahogy megállnak a sarka előtt, mintha a múlt végre visszatért volna érte.