Az idős asszony három hajléktalan gyereket vendégelt meg, anélkül hogy sejtette volna: ez az egyszerűnek tűnő döntés évekkel később gyökeresen átformálja majd az életét. A fazék fölött lassan gomolygott a gőz, összekeveredve a húsleves telt illatával és a frissen sült palacsinta édeskés szagával. Erzsébet Fülöp bódéja szerény volt, mégis rendben tartott, olyan hely, ahol semmi sem csillogott, de minden a helyén állt.
A régi, rozsdafoltos kocsi nyikorgott, a kifakult ponyva alig védett a naptól, a serpenyő halkan sziszegve dolgozott, a szószos üvegek katonás sorban álltak. Körülötte a város lüktetett: autók zaja, siető léptek, távoli dudálás, egymást keresztező hangfoszlányok, amelyek sosem találkoztak igazán. Erzsébet kezein látszott az élet: apró égési nyomok, megviselt körmök, fáradt, mégis biztos mozdulatok.
Megigazította a foltos kötényt, majd egy tányért nyújtott át egy visszatérő vevőnek, aki hosszú évek óta ismerte.
— Adjon Isten jó egészséget, Erzsébet! — mondta a férfi, miközben néhány aprópénzt tett le.
Az asszony alig észrevehetően mosolygott. Nem az a mosoly volt ez, amely hosszan kitart; inkább olyan, amely gyorsan eltűnik, mert az élet ritkán enged szünetet.
— Egészségedre, fiam — felelte csendesen.
Amikor a vevő továbbállt, Erzsébet a pénzes dobozra pillantott. Soha nem volt tele, és azon a napon még könnyebbnek tűnt, mint máskor. A sarkon zajló felújítás elterelte az embereket, ráadásul két utcával arrébb megjelent egy új árus is, csinosabb standdal, hangosabb ígéretekkel.
Mindezek ellenére Erzsébet maradt. Mindig maradt. Este hat körül járt az idő, amikor a nap már lefelé indult, a ponyva árnyéka megnyúlt a járdán. Ekkor pillantotta meg őket: három gyereket. Nem szaladtak, nem nevetgéltek hangosan, hanem egymáshoz simulva haladtak, mintha a világ túl nagy lenne ahhoz, hogy külön-külön járják be. Arcuk szinte egyforma volt: sötét szemek, éles arccsontok, kócos fekete haj. Ruhájuk elnyűtt, rájuk lógott, cipőjük elvesztette eredeti formáját.
Nem volt náluk táska, nem kísérte őket felnőtt — csak az éhség. Erzsébet nyugodtan nézett rájuk, mindenféle látványos megrökönyödés nélkül. Nem kapott a szívéhez, nem csinált jelenetet; úgy figyelte őket, ahogyan az ember a fájdalmas valóságra néz.
A gyerekek két lépésnyire megálltak a bódétól, mintha nem mernének közelebb menni. A középső tett egy óvatos lépést előre, és halkan megszólalt:
— Néni… nincs esetleg valami, amit már nem tud eladni?
Erzsébet kezében megállt a merőkanál. Hallotta már ezt a mondatot máskor is, más gyerekektől, más években. De ebben a háromban volt valami különös: nem ravaszság, hanem szégyen.
— Van édesanyátok? — kérdezte, szemrehányás nélkül.
A három gyerek összenézett, mintha a kérdés ütésként érte volna őket.
— Nincs — mondta a középső, Márton Rácz, és a hangja alig remegett meg. — Senkink sincs.
Erzsébet nagyot nyelt. A fazékra pillantott, a kész tányérokra, a pénzes dobozra, majd újra a gyerekekre. A jobb oldali lesütötte a szemét, a bal oldali összeszorította az ajkát, mintha vissza akarná tartani a könnyeit. Az asszony mély levegőt vett, és meghozott egy döntést, amelyet nem érzett hősiesnek — csupán természetesnek.
— Gyertek ide — intett. — Ne féljetek, nem harapok.
Lassan közeledtek, mintha csapdát sejtenének. Erzsébet három kisebb adagot mert ki abból, ami még maradt. Nem felnőttnek való adag volt, de forró. És amikor valaki éhes, a meleg étel maga az ígéret. A gyerekek leültek a műanyag székekre, egymáshoz simulva. Először mohón ettek, majd lassabban, ahogy a testük felfogta: most nem marad üres a gyomor.
Erzsébet nézte őket, és furcsa szorítást érzett a mellkasában. Talán a saját fia emléke miatt. Talán a hosszú évek fáradtságától. Vagy attól a keserű gondolattól, hogy senkinek sem szabadna így látnia gyerekeket enni.
— Hogy hívnak benneteket? — kérdezte, igyekezve egyenletes hangon beszélni.
— Bálint Hegyi vagyok — mondta az egyik.
— Márton — szólt a középső.
— Áron Szilágyi — tette hozzá a harmadik.
Erzsébet lassan bólintott, elraktározva a neveket, mintha törékeny tárgyak lennének.
— Hol szoktatok aludni?
A tekintetek lesiklottak a földre.
— Ahol lehet… — suttogta Márton.
Az asszony ujjai megfeszültek a kanál körül. Körbenézett: az emberek mentek tovább, vásároltak, nevettek, nem figyeltek. Egy pár nevetgélve kelt át az úton, egy jól öltözött férfi fintorogva elfordult, mintha az éhség ragályos volna. Erzsébetben düh szúrt.
Ekkor hideg hang szólalt meg mögötte:
— Erzsébet Fülöp, megint ingyen osztogat?
Megfordult. Kálmán Fazekas volt az, az a fajta ember, aki úgy beszélt, mintha az utca az övé lenne.
— Ne csodálkozzon, ha nem jön ki a végén — vetette oda, megvetően végigmérve a gyerekeket.
A három fiú megdermedt. Erzsébet kihúzta magát, bár a háta fájt.
— Nem panaszkodom — mondta határozottan. — És ők esznek.
Fazekas gúnyosan felnevetett, majd fenyegetően beszélt az ellenőrzésekről. Erzsébet nem sütötte le a szemét.
— Jöjjenek csak — felelte. — Itt csak az éhség piszkos.
A férfi elment, de a fenyegetés ott maradt a levegőben. Erzsébet lehalkította a hangját.
— Egyetek tovább. Aztán mondjátok meg, merre mentek.
A fiúk szemében először villant fel valami a puszta éhségen túl: halvány remény. Erzsébet nem tudta, de abban a pillanatban, három egyszerű tányérral és néhány határozott mondattal olyasmit tett, amit a világ nem felejt könnyen.
Az utca ugyanaz maradt, mégis más lett számára az este. A fiúk lassan, megbecsülve fejezték be az ételt. Erzsébet szalvétát nyújtott Mártonnak.
— Töröld meg rendesen az arcod, fiam — mondta, igazi nagymamás egyszerűséggel.
Amikor Márton mozdult, inge alól előbukkant egy vékony lánc apró medállal: három összekapcsolt csillag. Erzsébet megdermedt. Ezt a jelet már látta valahol, régen. Egy hirdetésen. Három eltűnt gyerek, jutalom, és ugyanaz a szimbólum.
A fiúk mindhárman megmutatták: azonos medál lógott a nyakukban.
Erzsébet szíve hevesebben vert. Ez nem az utca világa volt. Ez egy múlté, amely nem tűnt el nyomtalanul. Mély levegőt vett, és lehajolt hozzájuk.
— Ma nem mentek a híd alá — mondta halkan. — Ma itt maradtok mellettem.
A nap már alacsonyan járt, amikor Fazekas visszatért két emberrel. Papírok, rádió, hideg tekintetek. Vádak hangzottak el, szavak, amelyekkel bármit el lehet venni: „panasz”, „higiénia”, „veszély”.
Erzsébet a gyerekek elé állt, mint egy fal.
— Ha el akarják venni a helyemet, tegyék — mondta tisztán. — De őket nem küldöm el.
A körülöttük állók elhallgattak. Fazekas intett az ellenőrnek, aki jegyzetelni kezdett. Erzsébet térde megremegett, de nem lépett hátra. Tudta, hogy innen már nincs visszaút, és hogy amit elkezdett, annak következményei lesznek.