– Köszönöm. Te sem vagy már ugyanaz, mint régen – válaszolta Anna Csernáti, őszinte meglepetéssel a hangjában.
Egy pillanatra megült közöttük a feszengő csend. A bevásárlókocsik csattogva gördültek el mellettük, a hangszórókból halk zene szűrődött ki, az emberek sietve intézték a dolgukat, mintha körülöttük megállt volna az idő.
– Mit szólnál… ha innánk egy kávét? – törte meg végül Gábor Várnai a hallgatást. – Nemrég nyílt itt a közelben egy kis kávézó.
Anna habozott. Eszébe jutott az előző esti beszélgetés a pszichológussal a személyiségfejlesztő tanfolyamon: „A múlt elől nem lehet elfutni. Szembenézni kell vele, különben sosem enged el.”
– Rendben. Csak leteszem a kosarat – bólintott.
A kávézó szinte üres volt, az órára nézve nem is csoda: még korai volt. Az ablak mellé ültek le. Gábor hosszasan forgatta az étlapot az ujjai között, mintha időt akarna nyerni, végül két kapucsínót és süteményt rendelt.
– Emlékszel, régen mennyit jártunk hétvégente cukrászdába? – kérdezte, miközben nem Annára, hanem az utcára nézett.
– Igen… de az már egy másik korszak volt – felelte csendesen.
Újabb hallgatás. A pincérnő letette eléjük a fahéjillatú, gőzölgő kávét.
– Tudod… mostanában tanfolyamra járok – szólalt meg hirtelen Gábor. – Pszichológushoz.
Anna felvonta a szemöldökét. – Te? Pszichológushoz?
– Igen. Férficsoport. Hat ilyen makacs fazon ül ott, mint én – elmosolyodott keserűen. – Sokáig azt hittük, természetes, hogy a feleség mindent szó nélkül csinál. Mintha gép lenne. Aztán… kinyílt a szemünk.
Belekortyolt a kávéba, azonnal el is húzta a száját a forróságtól.
– Rájöttem valamire – folytatta. – Évekig nem láttalak téged élő embernek. Csak feladatokat vettem észre: leves, mosás, ingek. Pedig te festettél. Álmaid voltak.
– Most is festek – mondta Anna halkan. – Tanulok. Akvarellt, olajat. Egész jól megy.
– Megmutatod majd?
Anna alaposan végigmérte. – Miért fontos ez most neked, Gábor?
A férfi rátette a kezét az övére. Érdes volt, munkától kemény. – Más lettem, Anna. Vagy legalábbis változom. Nehéz… mintha újra tanulnék járni. De egy dolgot megértettem: senkit sem szabad ketrecbe zárni. Akkor sem, ha szereted.
– Szereted? – kérdezte halkan.
– Azt hitted, nem? Csak elfelejtettem kimutatni. Ostoba büszkeség, rossz természet.
Anna kinézett az ablakon. Az emberek mentek a dolgukra, csomagokat cipeltek, telefonáltak, éltek.
– Nem ígérem, hogy minden azonnal jó lesz – mondta Gábor csendesen. – De szeretném megpróbálni. Veled. Ha… ha adnál egy esélyt.
Anna hallgatott. Felidézte az első találkozásukat, az esküvőt, Márk Kelemen születését. Huszonhárom év. Egy teljes élet.
– Milyen feltételekkel? – kérdezte végül.
– A tieiddel – mosolygott szomorúan. – Nem szakácsnőként. Feleségként. Barátként. Emberként.
Anna kiitta a kávét. Gábor arcán meglátta az apró ráncokat, az ősz hajszálakat a halántékán, az idegesen gyűrögetett szalvétát.
– Tudod mit… – szólalt meg. – Kezdjük azzal, hogy sétálunk egyet. Beszélgetünk. A többit majd meglátjuk.
Gábor arca felragyogott. – Tényleg? Most rögtön?
– Miért ne? Szép az idő. Menjünk a parkba. Mesélsz a tanfolyamról.
Kiléptek az utcára. A nap melegen sütött, a levegőben avar és friss kávé illata keveredett.
– Emlékszel, hogyan találkoztunk? – kérdezte Gábor.
Anna elmosolyodott. – A buszon. Át akartad adni a helyed.
– És te nem ültél le. Azt mondtad, túl fiatal vagy még ahhoz.
Nevettek. Rég nem nevettek együtt. A sétányon indultak el, nem túl közel, de már nem is távol egymástól. Hosszú beszélgetés várt rájuk. És talán… egy új élet.