Gábor egy pillanatig csak állt vele szemben, mert hirtelen az az érzése támadt, hogy Anna Csernáti mintha kivirágzott volna azóta, hogy utoljára látta.
– Gábor? – kérdezte bizonytalanul Anna, látszott rajta a meglepetés. – Te… hogy kerülsz ide?
– Csak erre jártam – vágta rá gyorsan, miközben maga is tudta, mennyire átlátszó a hazugság. Három különböző buszt váltott, mire ideért. – Gondoltam, hozok neked valamit… a kedvenceidet.
A nő a félfának dőlt, karját összefonta. – „Erre jártam”, persze – mondta csendesen. – És mit szerettél volna?
Gábor idegesen megmozdult, egyik lábáról a másikra állt. – Talán… beszélgethetnénk egy kicsit.
– Miről? – Anna tekintete nyugodt volt, már-már hűvös. – Megint elmagyarázod, milyen ember vagy te, és hogy én miért nem vagyok elég jó háziasszony?
– Anna, én csak…
– Ne, Gábor – rázta meg a fejét. – Nálad még mindig csak a szabályok számítanak. Számodra én nem ember vagyok, hanem egy konyhai tartozék. Pedig tudod mit? Rajzolni kezdtem. Emlékszel, fiatalon erről álmodoztam. Most tanulom, és jól érzem magam benne.
Gábor hallgatott. Nem volt mivel vitatkoznia.
– Amíg nem érted meg, hogy önálló személy vagyok, nem pedig egy multifunkciós gép, addig nincs miről beszélnünk – tette hozzá Anna, majd becsukta az ajtót.
Gábor még pár másodpercig ott maradt, aztán lassan elindult lefelé a lépcsőn. A lépcsőházban friss festékszag terjengett, látszott, hogy nemrég újították fel.
Hazafelé gyalog ment. Gondolkodnia kellett. Anna mondata újra és újra visszhangzott benne: „Nem ember, csak a tűzhely mellé való.” Mikor kérdezte meg utoljára, mire vágyik? Mit szeretne igazán?
Otthon első dolga volt elővenni a szekrény mélyéről egy régi fotóalbumot. Ott voltak együtt, fiatalon: kirándulás a hegyekben, sátor, nevetés. Egy másik képen Márk Kelemen még kisgyerek, Anna a karjában tartja, ragyog az arca. Mikor siklott félre minden? Mikor vált számára Anna puszta háztartási szereplővé?
Másnap ebédidőben felhívta a „Harmónia” Pszichológiai Központot.
– Jó napot kívánok – szólt bele egy barátságos női hang. – Miben segíthetünk?
– Hát… érdeklődnék, van-e valami tanfolyamuk… férfiaknak – vakarta meg a tarkóját. – Olyanoknak, akik mindent elrontottak.
A vonal másik végén rövid csend lett. – Van egy „Boldog család” nevű programunk. Most indul új csoport.
– Akkor írjon fel – morogta Gábor.
A csoportban rajta kívül még hatan ültek, különböző korú férfiak, meglepően hasonló történetekkel.
A foglalkozásokat Bernadett Varga vezette. Egyszerű dolgokról beszélt, mégis minden alkalommal felkavarta Gábor gondolatait. – Minden ember külön személyiség – mondta. – Saját álmokkal, vágyakkal, félelmekkel. A szeretteinktől nem várhatjuk el, hogy csupán funkciók legyenek. A szeretet azt jelenti, hogy a másikat egészében látjuk és elfogadjuk.
A harmadik alkalom után a lépcsőházban összefutott a szomszédjával, Elemér Juhásszal, aki elcsodálkozva nézett rá. – Gábor, te mintha más lennél mostanában. Történt valami?
Gábor elmosolyodott. – Azt hiszem, kinyílt a szemem. Csak attól félek, nem túl későn-e.
Szombat reggel ragyogó napsütés fogadta a várost, az indián nyár utolsó meleg napjai. Anna épp a szupermarketben vásárolt, kosarában alapanyagokkal a vasárnapi ebédhez, amit Nóra Lengyelnél terveztek. Megállt a fűszerek előtt, egy új salátaöntetet vizsgálgatott.
– Fűszert keresel? – szólalt meg mögötte egy ismerős hang.
Anna összerezzent, majd megfordult. Gábor állt ott. Kopott farmerben, abban a kockás ingben, amit évekkel korábban tőle kapott születésnapjára. Mintha lefogyott volna.
– Szervusz, Gábor – mondta, maga is meglepődve, milyen nyugodtan csengett a hangja.
– Szia – felelte bizonytalanul, mintha nem tudná, hogyan folytassa. – Jól… jól nézel ki.
És ez igaz volt: új frizura, csinos farmer, elegáns pulóver. Már nem csak kötények és otthoni ruhák vették körül az életét, és ez Gábor számára is feltűnő volt.