…semmi. Üresség fogadta. Máskor ilyenkor Anna Csernáti már mindent előkészített: leves gőzölgött, volt második fogás is, rendben állt az egész konyha. Most viszont csak kinyitotta a hűtőt, és a hideg fényben siralmas látvány tárult elé: két elárvult virsli, meg egy félig megivott sör árválkodott a polcon.
– Ugyan már, nem dől össze a világ nélküle – morogta maga elé Gábor Várnai, miközben kivette a virsliket.
Egy lábast vagy negyedóráig keresett, de semmi nem volt a megszokott helyén. Végül legyintett, és betolta mindent a mikróba. Leült vacsorázni – egyedül a nagy asztalnál. Bekapcsolta a tévét is, csak hogy a csend ne nehezedjen rá ennyire.
Később a szekrényhez lépett, hogy elővegye a másnapi inget. Akkor torpant meg. Ott lógott Anna otthoni köntöse: világoskék, kissé már megviselt darab. Gábor ujjai ösztönösen végigsiklottak az ujján, és a mellkasában valami élesen belenyilallt.
Másnap a munkahelyén Lajos Mezei, az irodaszomszédja, félvállról kérdezte meg:
– Rég láttam a feleségedet. Minden rendben?
– Mit csinálna itt? – vágta rá ingerülten Gábor. – Viszem magammal az ebédet.
Csak ezután esett le neki igazán: korábban Anna gyakran beugrott délben, dobozokban hozta az otthoni főztöt. „Gábor, hát hogy tudod megenni ezeket az üzemi húspogácsákat?” – hallotta szinte a hangját.
Anna Csernáti közben mintha új életet kezdett volna. Az első reggelen Nóra Lengyelnél ébredt, és hitetlenkedve nézett az órára: nyolc múlt. Máskor hatkor talpon volt – reggeli, vasalás, rohanás.
– Képzeld el, Nóra – mondta teázás közben –, tegnap csak úgy sétáltam a parkban. Nézelődtem, céltalanul. Nem is emlékszem, mikor tettem ilyet utoljára.
Nóra elmosolyodott, és bólintott:
– Megváltoztál. Valahogy fényesebb a tekinteted.
Anna maga is érezte. Beiratkozott egy rajztanfolyamra, amit évek óta halogatott. Az első órán remegett a keze az állvány előtt.
– Ne izguljon – biztatta az oktató, egy vele egykorú nő. – Van érzéke hozzá.
Óra után beült egy apró, barátságos kávézóba. Az ablaknál kapucsínót kortyolt, és figyelte az utcán elhaladókat. Eszébe jutott, hogy eddig sosem engedett meg magának ilyesmit. Mindig csak rohant: bevásárlás, főzés, takarítás.
Este Nóra bort bontott.
– Mondd őszintén – kérdezte. – Azt szeretnéd, hogy észbe kapjon? Vagy lezártad?
Anna forgatta a poharat a kezében.
– Nem lezárást akarok. Azt szeretném, ha végre meglátna. Nem szakácsnőt, nem cselédet, hanem nőt. Embert.
Gábor Várnai ugyanazon az estén a zoknikkal küzdött. Korábban fel sem merült benne, honnan kerülnek tisztán a fiókba. Most a fürdőben egyre nőtt a szennyeskupac, és fogalma sem volt, mit kezdjen vele.
Az udvaron Szilvia Vincze, a szomszédasszony állította meg:
– Gábor, mostanában mindig egyedül látom. Anna nincs jól?
– Dehogy… – dörmögte. – Elutazott.
Fent a lakásban leült a konyhában. Megakadt a szeme Anna kedvenc bögréjén: fehér volt, búzavirágos mintával. A telefonért nyúlt… majd visszahúzta a kezét. A büszkesége erősebbnek bizonyult.
Nóra házát nem találta meg elsőre: egy öreg, öt emeletes épület bújt meg az udvar mélyén. A csengő előtt toporgott egy darabig. A kezében gyűrögette a zacskót – Anna kedvenc süteményei voltak benne abból a cukrászdából, ahová régen hétvégenként jártak.
Az ajtó hirtelen kinyílt. A küszöbön Anna állt, otthoni ruhában, hanyagul összefogott hajjal, és Gábor döbbenten vette észre, hogy egészen másképp ragyog, mint ahogy emlékezett rá.