Anna Csernáti lassú mozdulatokkal kavargatta a levest, közben újra meg újra az órára pillantott. Negyed hét híján volt, vagyis Gábor Várnai perceken belül hazaér. Odakint finom, őszi permet esett; az esőcseppek lustán csorogtak végig az ablakon, szabálytalan csíkokat hagyva maguk után. Huszonhárom éve várta így a férjét vacsorával – ez a megszokott esti rend annyira belé ivódott, hogy már a létezése részévé vált.
A bejárati ajtó hangosan becsapódott az előszobában.
– Már megint rázendített ez az átkozott eső – morgott Gábor, miközben lerázta a vizet a kabátjáról. – Mi lesz ma a kaja?
Anna szó nélkül tányérokat tett az asztalra, majd kimérte a levest. A fazékból felszálló gőzben kapor és petrezselyem illata keveredett. Leült a férjével szemben, és lopva figyelte az arcát: a szeme körül mélyebb ráncok rajzolódtak ki, a halántékán pedig egyre több volt az ősz hajszál.
Gábor belekóstolt a levesbe, majd az arca fintorba rándult.
– Na persze… már megint – bosszúsan félretolta a tányért. – Túl sós. Mindig ez van. Hányszor mondtam már?
Anna gyomra összeszorult. Hányszor hallotta már ugyanezt? Számtalanszor. Talán ezerszer is.
– Gábor – szólalt meg, és meglepte saját hangja határozottsága. – Elfáradtam.
– Mégis miben fáradtál el? – kérdezte, fel sem nézve.
– Ebben az egészben. A folyamatos szemrehányásokban. Abban, hogy bármit csinálok, sosem jó.
– Én ilyen vagyok – vágta rá szárazon. – Ha nem tetszik, az ajtó nyitva áll.
A konyhát sűrű csend töltötte meg. Csak a falon lógó, régi óra kattogott – még a nagymamától maradt rájuk. Anna a mutatókat nézte, és hirtelen döbbenetes tisztasággal értette meg: az idő tényleg elszivárog. Kifolyik az ember ujjai közül, akár a homok.
– Rendben – állt fel lassan. – Elmegyek.
– Tessék? – Gábor ekkor emelte fel először a tekintetét.
De Anna már a hálószoba felé indult. A szekrény tetején megtalálta a régi bőröndöt – ugyanazt, amellyel fiatal feleségként ideköltözött. Gyorsan, válogatás nélkül pakolt bele ruhákat, blúzokat, fehérneműt. A keze remegett, de minden eltelt perccel erősebb lett benne az elhatározás.
Gábor megjelent az ajtóban.
– Te ezt komolyan gondolod?
– Igen. Teljesen.
– Hát menj, ha így döntöttél – szólt kihívó hangon. – De vissza ne gyere!
Anna elővette a telefonját. Nóra Lengyel volt az egyetlen, akinek nem kellett magyarázkodnia.
– Nórikám… el tudnál jönni? Szükségem van rád.
A barátnő húsz percen belül megérkezett. Szavak nélkül segített levinni a csomagokat, majd betették őket az öreg Toyota csomagtartójába. Gábor az épület bejáratánál állt, összefont karokkal.
– Biztos vagy benne? – kérdezte halkan Nóra, amikor már az autóban ültek. – Ez nem kis lépés.
Anna az ablakon át nézte a lakásuk ablakait. Mennyi minden kötötte ide… Itt nőtt fel Márk Kelemen, itt telt el az élete nagy része. A tárgyak mind emlékeket őriztek – szépeket és fájdalmasakat egyaránt.
– Biztos – szorította meg a táska fülét. – Ez az egyetlen esélyem, hogy ne veszítsem el önmagam teljesen. Érted?
Nóra csak bólintott, majd beindította a motort. Az eső ráerősített, elmosva az ismerős udvar körvonalait. A visszapillantó tükörben még látszott Gábor alakja – vagy talán csak az eső fátylán át tűnt úgy.
Gábor Várnai pontosan hétkor nyitotta ki a lakás ajtaját, ahogy mindig. Csakhogy most senki nem szólt ki a konyhából, senki nem kérdezte meg, milyen napja volt. A csend szinte zúgott a fülében.
Bement a konyhába, a sötétben kitapogatta a villanykapcsolót. A tűzhely tiszta volt, az asztalon pedig…