Ezután a levelek is elnémultak.
Réka Török csendben rendezte el mindazt, ami még közte és a múltja között állt. A céget jelképes összegért átadta Miklós Török üzlettársának – annak az embernek, aki évekkel korábban segített eligazodni az iratok útvesztőjében, és sosem firtatta, mi miért történik. Nem alkudozott, nem kapaszkodott tovább. Lakást bérelt a város egy másik részén, távol az ismerős utcáktól, és új munkát vállalt. Az élete letisztultabb lett, halkabb ritmusú. Eltűntek belőle az aranyláncok, a kényszeredett ünneplések, a vacsorák, ahol tekintetek mértek végig ruhák és címkék alapján.
Egy délután, teljesen véletlenül, elhaladt az egykori rendezvényterem előtt. Megállt. Felnézett a táblára, amely ugyanúgy hirdette magát, mint akkor. Eszébe jutott az az este: Erzsébet Balog metsző hangja, a vendégek arcán tükröződő kíváncsiság és káröröm, Miklós pillantása, amely elcsúszott róla. Felidézte azt a másodpercet, amikor még hitt benne, hogy elhangzik egy mondat, egyetlen szó, ami mellé állítja.
Nem hangzott el semmi. A hallgatás döntött helyette. Ő pedig akkor kilépett az ajtón.
Réka még egy rövid ideig ott maradt az utcán, mintha mérlegelne. Aztán lassan megfordult, és továbbindult. A sarkon túl már egy másik út várt rá – olyan, amely nem kötődött hozzájuk, nem cipelte a régi elvárásokat. Nem volt benne zajos bizonyítás, sem kényszerű megfelelés. Csak egy új kezdet, amelyet végre kizárólag magának építhetett fel.