Erzsébet Balog hangosan szívta be a levegőt, arca foltos vörösbe váltott, ahogy az indulat elöntötte.
– Az a falusi… Hogy merészelte! Én aztán… – csattant fel.
– Anya, elég – vágott közbe Miklós Török. Halk volt a hangja, mégis acélos. Nem engedett vitát.
Abban a pillanatban állt össze benne minden. Réka nélkül semmije sem maradt. A cég, a számlák, az eszközök mind az ő nevéhez tartoztak. Ő maga csupán díszlet volt, egy kirakat, amelyet idegen alapokra állítottak.
Réka Török eközben egy buszmegálló padján ült. A telefonja szinte vibrált a hívásoktól: előbb Miklós, aztán az anyósa, majd újra Miklós. Üzenetek villantak fel egymás után: „Mit művelsz?”, „Ne bohóckodj, azonnal oldd fel!”, „Otthon mindent megbeszélünk, ne csinálj jelenetet.” Nézte, ahogy a sorok megjelennek a kijelzőn, egyre dühösebben, egyre kétségbeesettebben. Aztán kikapcsolta a készüléket. A fény kialudt, és hirtelen csend lett.
Eszébe jutott a kezdetek ideje, amikor Miklós azt mondta neki: „Nélküled nem ment volna, Réka.” Akkor hitt neki. Hálát, szeretetet hallott ki belőle. Most már tudta: nem köszönet volt, hanem igény. Amíg kényelmes volt, amíg nem kellett magyarázkodni miatta, addig kellett. Amikor pedig helyet kellett volna adni neki az asztalnál, egyszerűen félretolták.
Megérkezett a busz. Réka felszállt, az ablak mellé ült. Odakint a sötét város suhant el, közömbösen, idegenül. Mégis, hosszú évek óta először kapott igazán levegőt. Ha nem jutott neki hely az asztalnál, akkor ezeknek az embereknek nincs többé helyük az életében.
Három nappal később Miklós megjelent nála. Gyűrötten állt az ajtó előtt, karikás szemekkel, szavak nélkül, mintha nem találná a kezdetet.
– Réka, ne csináljuk ezt. Végül is egy család vagyunk – próbálkozott.
Nem tárta ki teljesen az ajtót. Nyugodtan, higgadtan állt a küszöbön.
– Család? Az, akit mindenki előtt kiküldenek a teremből? Akiről az anyád azt gondolja, hogy nem elég jó?
– Tudom, anya hibázott. De egyetlen este miatt mindent felrúgsz?
– Nem rúgtam fel semmit – felelte csendesen. – Csak visszavettem, ami az enyém. A cég az én nevemen van. A számlák is. Használtad, amíg hallgattam.
Miklós összeszorította az állkapcsát. Tartotta magát, de a hangja megremegett.
– Bosszút állsz rajtam. Ennyi az egész.
– Nem – rázta meg a fejét Réka. – A bosszú fájdalmat akar okozni. Engem már nem érdekel.
Becsukta az ajtót. Miklós még állt egy percig, aztán elment. Többé nem jött vissza.
Erzsébet Balog még egy hónapig írt: hosszú, fenyegetésekkel és sértésekkel teli üzeneteket. Réka megnyitás nélkül törölte őket, és ezzel végleg lezárt egy korszakot, mielőtt az élete új, csendesebb irányt vett volna.