A feszültség odabent lassan oldódni látszott. Erzsébet Balog újabb és újabb történetbe kezdett arról, miként jutott fel a fia „a semmiből a csúcsra”, Miklós pedig mosolyogva fogadta a gratulációkat, kezet rázott jobbra-balra, mintha ez az este kizárólag róla szólna. Elégedettség ült ki az arcára: pontosan ilyen képet szeretett volna látni maga körül. Jómódú emberek, drága fogások, elismerő pillantások – minden a helyén volt.
Amikor a pincér letette az asztalra a számlát, Miklós szinte odavetette a bankkártyát. Rá sem nézett az összegre. A terminál csipogott. Egy rövid szünet. Újabb hangjelzés. Elutasítva.
– Próbálja meg még egyszer – mondta, és ekkor már eltűnt a mosoly a hangjából.
A pincér engedelmeskedett. Ugyanaz az eredmény. Harmadszor is. Ismét kudarc.
Erzsébet Balog felpattant, és odalépett a pulthoz, tekintetét fölényesen az adminisztrátorra szegezve.
– Micsoda botrány ez? Az én fiamnak nem lehetnek anyagi gondjai. Csinálják rendesen, ne így összevissza!
Az adminisztrátor, egy fiatal nő elegáns, szigorú kosztümben, nyugodtan visszanézett rá.
– A kártyát a számlatulajdonos zárolta – felelte tárgyilagosan. – Réka Török néhány perccel ezelőtt visszavonta a hozzáférést. Készpénzzel tudnak fizetni, vagy kénytelenek leszünk értesíteni a biztonsági szolgálatot.
A terem egyszerre elcsendesedett. Valaki már a telefonjáért nyúlt, mások zavartan félrefordultak, mintha nem lennének fültanúi az egésznek. Miklós arca elsápadt. Előkapta a saját készülékét, és lázasan hívta a feleségét. Semmi. Újra próbálta. A vonal megszakadt.
Erzsébet Balog a fia karjába kapaszkodott, és szinte sziszegve beszélt hozzá:
– Miklós, azonnal intézkedj! Hívd fel, oldassa fel a kártyát! Fel fogod ezt, mekkora szégyen?
Miklós azonban már nem figyelt rá. Ideges mozdulatokkal lapozott a telefonján, próbált emlékezni más számlák jelszavaira, hozzáférésekre. Üresen kongott minden. Minden Rékához kötődött. Fel sem tudta idézni, mikor intézte a papírokat, mikor írta alá a szerződéseket. Ő csak aláfirkantotta, amit elé tettek, anélkül hogy elolvasta volna.
A vendégek sorra felálltak. Néhányan sietős kifogásokkal mentegetőztek, mások szó nélkül indultak kifelé. Egy idősebb megrendelő, szürke öltönyben, megállt Miklós mellett, és vállon veregette – a részvét inkább gúny volt, mint együttérzés.
– Előfordul az ilyesmi, kolléga – mondta halkan. – Jobban kellett volna becsülni a feleségét. Most már mindegy.
Ő távozott elsőként, a többiek követték. Kevesebb mint tíz perc alatt kiürült a helyiség. Csak Miklós maradt, az anyja és az adminisztrátor, aki még mindig a számlát tartotta a kezében.
– Húsz percük van – közölte érzelemmentesen. – Utána hívom a biztonságiakat.
Erzsébet Balog kétségbeesetten túrt a táskájában, előszedett néhány bankjegyet. Nem volt elég. Miklós is átkutatta a zsebeit, talált valamennyit, de messze nem fedezte az összeget. Az adminisztrátor hűvös kíváncsisággal figyelte őket.
– A feleségét elérték? – kérdezte.
Miklós nem válaszolt. Csak állt ott némán, miközben lassan kezdett tudatosulni benne, hogy minden, amit biztosnak hitt, kicsúszott a kezei közül.