Réka Török hamarabb vette észre az anyósát, mint ahogy az észlelte volna őt. Erzsébet Balog a bankettterem bejáratánál állt, ujjai ideges mozdulattal igazították a nyakában csillogó aranyláncot, tekintete pedig végigsiklott az érkezőkön, mintha nem arcokat, hanem öltönyök árcéduláit számolná. Réka ösztönösen lelassított az ajtóban. Ismerte ezt a pillantást: kimért volt és jéghideg, akár egy zálogház alkalmazottjáé. Sötétkék ruhát viselt, minden csillogástól menteset — azt az egyet, amelyet az elmúlt három évben minden ünnepen felvett.
Az anyósa csak akkor reagált, amikor Réka már egészen közel ért. Erzsébet Balog arca egy pillanatra megrándult.
— Jaj, Rékácska, neked itt most nincs helyed — szólalt meg túl hangosan, az egész terem hallatára, tettetett meglepetéssel. — Drágám, biztos rossz ajtón jöttél be. Ez itt komoly emberek összejövetele, üzleti vacsora. A te szinted inkább a pályaudvari kifőzde, menj oda szépen. Ne hozd kellemetlen helyzetbe a fiamat a vezetősége előtt, légy okos kislány.
Réka nem felelt. Tucatnyi tekintet fordult felé. Valaki fojtottan felnevetett, mások zavartan elfordultak. A hosszú asztalnál, amelyet poharak és hidegtálak borítottak, ott ült Miklós Török. Megigazította drága karóráját, majd úgy pillantott a feleségére, mintha egy idegen tévedt volna be rossz helyre.
— Réka, anyámnak igaza van. Nem ide való ez az egész, érted? Menj haza, majd később én is megyek.
Fel sem állt. Eszébe sem jutott odalépni hozzá. Egy könnyed kézlegyintéssel elhatárolódott tőle, majd visszafordult a vendégekhez. Egy szürke öltönyös férfi odahajolt a szomszédjához, odasúgott valamit, mindketten elmosolyodtak.
Réka megfordult és kiment. Nem sírt, nem kérdezett. Az ajtó mögötte halkan csukódott be, szinte nesztelenül.
Kint erős szél fújt. Elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást. A cég összes kártyája az ő számlájához volt rendelve — öt évvel korábban ő ragaszkodott ehhez, amikor Miklós adósságait rendezte, és kihúzta őt a teljes összeomlásból. Akkoriban a behajtók éjszakánként hívtak, a férje sápadtan ült a konyhában, és csak ismételgette: „Elbuktam, mindent elvesztettem.” Réka eladta a szülei vidéki házát, kérdés nélkül odaadta az árát. Éjszakákon át könyvelt, beszállítókkal egyezkedett, miközben Miklós „újjáépítette a hírnevét”. A kártyákat használta, és azt hitte, mindez az ő érdeme.
Egyetlen mozdulat — a vállalati kártya letiltva. Réka még egy pillanatig a kijelzőt nézte, aztán visszacsúsztatta a telefont a táskájába. Ennyi volt.
Odabent a terem lassan visszazökkent a megszokott nyüzsgésbe, a beszélgetések újra felélénkültek, mintha mi sem történt volna, és a vacsora zavartalanul folytatódhatna tovább.