Ez nem mentség. Magyarázat legfeljebb. A kettő nem ugyanaz.
Márk Erdélyi ott állt előtte, tekintetét a padlóra szegezve, mintha a szavak súlya lenyomná a vállát.
— Mindent elveszítettem — mondta rekedten.
Anna Erdélyi finoman megmozgatta a karjában fekvő gyermeket. A kicsi ásított egyet, majd az anyja vállához bújt, békésen, biztonságban.
— Nem — felelte halkan Anna. — Nem elveszítetted. Odaadtad. Saját döntésből. Senki nem kényszerített arra, hogy aláírd azt az iratot. Ahogy arra sem, hogy a bíróságon valótlant állíts. Ezeket te választottad.
Márk lassan felemelte a fejét. A szemei fénylettek, mintha egy pillanat választaná el a sírástól.
— Nem akartam így… — kezdte.
— Dehogynem — vágott közbe Anna nyugodtan. — Csak azt remélted, hogy nem derül ki. Hogy megúszod.
Sokáig nem szólt. Aztán alig észrevehetően bólintott.
— Igen. Talán igazad van.
Anna az ajtóhoz lépett, és kitárta.
— Menj el, Márk.
A férfi felkapta azt a csomagot, amit eddig a kezében szorongatott, de sosem adott át. Lassan kilépett a tornácra.
— Ha mégis kellene valami… pénz, segítség… csak szólj — tette hozzá bizonytalanul.
— Nem lesz rá szükség — válaszolta Anna.
Márk bólintott, majd az autóhoz sétált. Beült a volán mögé, de nem indult el azonnal. Percekig csak nézett maga elé a szélvédőn át. Végül beindította a motort, és elhajtott.
Anna becsukta az ajtót, háttal nekidőlt. A kisfia egyenletesen szuszogott a karjában. Meleg volt, élő, valóságos.
A konyhába ment, leült az asztalhoz. Odakint már teljesen besötétedett. A házban csupán az egyetlen lámpa világított az asztal felett — az, amelyet Márk két évvel korábban hozott vidékről.
Hosszan nézte. Aztán felállt, lekapcsolta, és egy másikat gyújtott fel. A régit. Azt, amely még a nagymamájától maradt rá.
A fény tompább lett, melegebb.
Eltelt két hónap. Márk nem jelentkezett. Nem jött, nem telefonált. Anna ismerősöktől hallotta, hogy eladta az üzletrészét, majd eltűnt a városból. Hogy hová ment, senki sem tudta.
Anna nem firtatta.
Egy hideg estén, amikor a kisfia már aludt, kiment az udvarra. Fagyos volt a levegő, a hó élesen ropogott a cipője alatt. A kapuhoz lépett — ahhoz a kapuhoz, amelyet egykor együtt választottak ki az építőanyag-kereskedésben.
A zsanérok berozsdásodtak. A kapu panaszosan nyöszörgött.
Anna meglökte. A hang végigszaladt a csendes utcán.
Visszament a házba, elővette a szerszámokat a kamrából, majd visszatért. Olajat cseppentett a pántokra. A nyikorgás megszűnt.
Ott állt még egy ideig, kezét egy ronggyal törölgetve, és az utat figyelte.
Aztán megfordult, bement, kulcsra zárta az ajtót. Leült a kiságy mellé, és nézte, ahogy a gyermeke alszik.
És akkor megértette: megoldotta. Egyedül. Annak hiányában, akinek ott kellett volna lennie mellette. Mégis sikerült.
A ház az övé maradt. A fia mellette volt. Az élet ment tovább.