A bíró ekkor felpillantott Márk Erdélyire.
— Márk Erdélyi úr, elismeri, hogy ez a kézjegy az öné? — kérdezte higgadtan.
Márk nem felelt azonnal. Ujjai görcsösen rászorultak az asztal peremére, arca elsápadt, ajkai szinte eltűntek, úgy összeszorította őket.
— Válaszoljon — szólt rá a bíró most már keményebb hangon.
Hosszú másodpercek teltek el, majd Márk lassan bólintott.
— Igen. Az én aláírásom.
A tárgyalótermet dermedt csend töltötte be. Olyan némaság, amelyben még az utcáról beszűrődő autózaj is tisztán hallatszott.
— Miért tette? — folytatta a bíró.
Márk felemelte a tekintetét. Előbb Béla Kelemenre nézett, aztán Annára.
— Féltem — mondta rekedten. — Attól, hogy mindent elveszítek. Géza azt mondta, tönkretesz, ha nem egyezem bele. Elveszi a vállalkozást, amit apámtól örököltem. Nem bírtam tovább… megtörtem.
Elhallgatott, majd halkabban hozzátette:
— Azt hittem, később majd helyrehozom valahogy. De nem sikerült.
Anna mozdulatlanul nézte. Ez az ember kész volt utcára tenni őt, várandósan, csak azért, hogy saját bőrét mentse. Most pedig itt ült, és magyarázkodott.
A bíró félretolta az iratokat.
— A bíróság döntése a következő — mondta tárgyilagos hangon. — Az ingatlan és a cégben lévő üzletrész Anna Erdélyi tulajdonában marad. Márk Erdélyi a közösen szerzett vagyonra való jogosultságát elveszíti, tekintettel a bizonyított csalárd magatartásra. Géza Török ügyében az anyagokat az ügyészségnek továbbítjuk.
A kalapács koppant.
Márk meg sem mozdult. Ügyvédje sietve pakolta össze a papírokat. Béla Kelemen némán biccentett Annának, majd elhagyta a termet.
Anna felállt. A lába remegett, de egyenes háttal indult el kifelé. Márk felnézett, megpróbálta elkapni a pillantását.
— Anna… — szólította meg.
Ő azonban nem állt meg.
Egy héttel később az ügyészség hivatalosan is eljárást indított Géza ellen. Kiderült, hogy a hamis szállítólevelekből álló hálózat nem egyedi eset volt: több mint tíz hasonló ügyet találtak. Nemcsak Márk járt pórul, rajta kívül még négy vállalkozót károsított meg. Mindannyian hallgattak — egészen addig, amíg Béla elő nem állt a jegyzeteivel.
Gézát nyolc év szabadságvesztésre ítélték, teljes vagyonelkobzás mellett. A felesége két nappal az ítélet után beadta a válókeresetet.
Márk még azon az éjszakán felhívta Annát. A hangja kimerült volt, mintha napok óta nem aludt volna.
— Hallottad?
— Hallottam.
— Szabad vagyok. Tőle… az adósságoktól… mindentől.
Anna nem szólt. Odakint szakadt az eső.
— Elmehetek hozzád? Beszélhetnénk?
— Nem — felelte egyszerűen.
— Anna, rendbe hozom. Megértettem, mit tettem. Adj egy esélyt.
Anna becsukta a szemét.
— Nem értetted meg, Márk. Csak megijedtél attól, mi lesz veled. Ez nem ugyanaz.
A vonal elcsendesedett, majd a hívás megszakadt.
Október végén Anna megszülte a fiát. Erős kisfiú volt, harsány hanggal. A nővére vitte haza a kórházból — abba a házba, amelyet majdnem elveszített.
A lépcsőn állt, karjában a gyerekkel. Az ősz vörösre és sárgára festette az udvart, a levelek ellepték az ösvényt, amelyet évekkel korábban együtt raktak le Márkkal.
Bent lefektette a kiságyba. A baba szuszogott, apró öklét összeszorítva.
Anna mellé ült, és nézte őt. Arra gondolt, hogy ez a gyerek soha nem fogja megtudni, hogyan próbálta az apja elvenni tőlük az otthonukat. Nem fogja tudni, hogy róla alkudoztak, mintha áru lett volna.
De azt igen, hogy az anyja nem adta fel.
Egy hónappal később Márk megjelent. Nem telefonált előtte. Csak bekopogott egy este.
Anna ajtót nyitott, a karjában tartva a fiát.
Márk a küszöbön állt, egy csomag babaruhával. Soványabb volt, szeme vörös.
— Látni szerettem volna… őt — mondta.
Anna hallgatott.
— Bejöhetek? — kérdezte halkan.
Félreállt. Márk belépett, levette a cipőjét, óvatosan közelebb ment, és belenézett a kisfiú arcába.
— Rád hasonlít — mondta elcsukló hangon.
— Igen.
Márk kinyújtotta a kezét, de nem ért hozzá, mintha attól tartott volna, hogy egyetlen érintéssel mindent elronthat.
— Anna… néha eljöhetnék? Segíthetnék? Tudom, nincs jogom kérni, de…
Anna lassan megrázta a fejét.
— Nem.
— Miért?
— Mert már döntöttél — felelte nyugodtan. — Abban a pillanatban, amikor aláírtad azt a papírt, minket nem választottál.
Márk lehajtotta a kezét.
— Gyenge voltam. Féltem.
— Tudom — mondta Anna csendesen. — De a félelem nem mentség, és a következményeit nem lehet visszacsinálni.