Az ügyvéd becsukta a dossziét, majd elégedett félmosollyal pillantott Márk Erdélyire. A férfi alig észrevehetően bólintott, aztán Anna Erdélyire nézett, és elmosolyodott. Nem barátságosan. Röviden, lekezelően.
Anna ismerte ezt a pillantást. Benne volt minden: „nyertem, te vesztettél, ennyi volt”.
A bíró közben lapozgatta az iratokat.
Anna egy kemény széken ült, a derekát húzta a fájdalom — nyolcadik hónapban járt. A gyerek belül mocorgott, mintha kérdezné: anya, mi történik körülöttünk?
— Az alperesnek van észrevétele a benyújtott igazolásokkal kapcsolatban? — emelte fel a tekintetét a bíró.
Anna lenézett az asztalra. Banki kivonatok feküdtek előtte, kinyomtatva. Az alján aláírás. Az övé. Legalábbis papíron. Ezeket a dokumentumokat azonban most látta először.
— Hamisítvány — mondta halkan.
Márk ügyvédje felsóhajtott, mintha egy türelmét vesztett tanár hallaná a századszor feltett buta kérdést.
— Tisztelt Bíróság, az alperes nyilvánvaló tényeket tagad. Az aláírást a bank hitelesítette, a számlák léteznek. A pénzmozgás rendszeres volt, egy teljes éven át.
Márk hátradőlt, karjait összefonta a mellkasán.
Nyugodt volt. Elégedett. Úgy ült ott, mint aki már megkapta a trófeát.
Anna nézte, és nem ismerte fel. Ez volt az a férfi, aki egy éve sírva fakadt, amikor meglátta a terhességi tesztet a két csíkkal? Aki éjszakánként simogatta a hasát, és suttogva könyörgött, hogy csak minden rendben legyen?
— Márk Erdélyi — fordult hozzá a bíró —, fenntartja, hogy az ingatlannak önnél kell maradnia?
— Igen — felelte határozottan. — Én építettem fel. Én fektettem bele a pénzt. Ő csak költötte.
Anna ujjai ökölbe szorultak. Ordítani akart: hat napot dolgoztam hetente, tizenkét órákat főztem a nyomorult konyhádban, amíg te a raktáraidat nyitogattad! De a torka összezárult, és egy hang sem jött ki.
A bíró félretolta az iratokat.
— A tárgyalást három napra elnapolom. Alperes, ha további bizonyítékai vannak, készítse elő azokat.
Amikor Anna kilépett a bíróság épületéből, Márk a lépcsőnél utolérte.
— Add ide a ház kulcsait — mondta tárgyilagosan.
Anna megfordult.
— Tessék?
— A kulcsokat. A ház az enyém. A döntés három nap múlva formálisan is megszületik, de a végeredmény már most világos.
Kinyújtotta a kezét. Várt.
Anna a korlátba kapaszkodott. Lent az utcán autók zúgtak, az emberek elhaladtak mellettük, senki nem figyelt rájuk.
— Hogy teheted ezt? — kérdezte csendesen. — Hogy tudsz utcára tenni egy várandós nőt, aki a feleséged?
Márk leengedte a kezét.
— Nem vagy a feleségem. Azért vettem el, mert azt hittem, más vagy. De ugyanolyan lettél, mint a többiek.
Megfordult, és elment.
Anna még állt egy percig. Aztán lassan lement a lépcsőkön, és elindult a buszmegálló felé.
A nővére ajtót nyitott, meglátta Anna arcát, és szó nélkül átölelte.
— Ő nyert? — kérdezte halkan.
— Majdnem.
Anna a konyhába ment, leült az asztalhoz. A nővére vizet tett elé.
— Anna, ezt nem találhatta ki egyedül. Van mögötte valaki. Valaki, aki irányítja.
— Mindegy — rázta meg a fejét Anna. — Ő beleegyezett.
A nővére leült vele szemben.
— Nem mindegy. Ha van valaki a háttérben, akkor van egy szál. És azt meg lehet találni.
Anna keserűen elmosolyodott.
— Nem vagyok nyomozó. Nincs pénzem ügyvédekre. Semmim sincs.
— Három napod viszont van.
Másnap reggel Anna elment Márk fő raktárához. Ahhoz az elsőhöz, amelyet öt évvel korábban együtt indítottak. Emlékezett az alkalmazottakra, az arcokra, arra, hogyan vitt nekik ünnepekkor házi süteményt.
A bejáratnál az őr megállította.
— Anna asszony? Nem léphet be. Márk megtiltotta.
— Béla Kelemenhez szeretnék beszélni.
Az őr habozott.
— Ebédel. A hátsó helyiségben.
— Megvárom.
Az őr bólintott, félreállt. Anna bement az udvarra, leült az adminisztrációs épület melletti padra. A hasa fájt, a lába dagadt volt, de mozdulatlanul ült, és várt.
Húsz perc múlva megjelent Béla Kelemen. Kopott munkaruhát viselt, kezében termosz. Amikor meglátta Annát, megtorpant.
— Anna asszony? Mit keres itt?
Anna felállt.
— Segítségre van szükségem.
Béla végignézett a hasán, majd az arcán, és lassan bólintott.
— Jöjjön velem.
Elindultak az épület felé, ahol a zajos udvar mögött egy szűk, félhomályos helyiség várta őket, mintha ott kezdődne el az a beszélgetés, amelyre Anna utolsó reményként tekintett.