Láttam őt. Beszéltem vele is.
András lesütötte a szemét, mintha ott hirtelen nem találná a helyét.
– És ezek után is maradtál? – kérdezte halkan.
– Nem hagyhattalak meghalni – válaszoltam. – Ez nem döntés kérdése volt, hanem emberségé.
– És most? – nézett fel végül.
Egy pillanatig figyeltem az arcát. Már nem volt rajta a kórházi sápadtság.
– Most már élsz. Rendben vagy. El tudod látni magad.
– Vagyis…?
– Vagyis elmegyek.
András megpróbált felkelni az ágyról.
– Eszter, várj…
– Ne. Ne kérj semmit. Döntöttem.
– Szeretlek. Esküszöm. Hiba volt az egész…
– Egy egyéves „hiba”? – vágtam közbe. – Megígérted neki, hogy elválsz.
– Nem akartam…
– Dehogynem. Csak nem jutottál el odáig.
Nem felelt.
– András, elárultál. Egy teljes évig hazudtál a szemembe. Ülésekről beszéltél, miközben vele találkoztál.
– Bocsáss meg…
– Megbocsátottam – mondtam csendesen. – A kórházban. Amikor három napig a folyosón ültem. Amikor nem tudtam, túléled-e. Akkor elengedtem a haragot. De ez nem azt jelenti, hogy maradok.
Este összepakoltam.
Két táska. Iratok. Képek.
András az ágy szélén ült, és csak nézett.
– Hova mész?
– Egy barátnőmhöz. Aztán keresek egy lakást.
– Eszter… adj még egy esélyt. Megváltozom.
– Nem. A bizalom nem javítható.
– Szeretlek.
– Én már nem.
Felvettem a táskákat, és kiléptem.
Az ajtó halkan csukódott be mögöttem.
Zsófia kérdések nélkül fogadott.
– Maradj, ameddig kell.
– Köszönöm.
Az éjszaka ébren telt. Gondolatok között.
Tizenöt év. Az életem fele.
Vége lett.
Fájt? Igen.
De belül tudtam: helyes.
Egy hónappal később kivettem egy egyszobás lakást.
Kicsi volt, de világos.
Lassan belaktam. Bútort vettem, edényeket, függönyt.
Az enyém volt. Csak az enyém.
Zsófia sokat segített.
– Eszter, büszke vagyok rád – mondta egyszer.
– Miért?
– Mert nem törtél meg. Méltósággal mentél el.
– Egyszerűen belefáradtam a hazugságba.
– Ez az igazi erő.
András hívogatott.
Az első héten minden nap.
– Találkozzunk, beszéljük meg.
– Nincs miről.
– Hiányzol.
– Hívd fel Valériát.
– Már nincs köztünk semmi.
– Ez már nem az én gondom.
Aztán abbamaradtak a hívások.
Beiratkoztam egy jógatanfolyamra. Régóta terveztem.
Az oktató Igor volt. Negyvenes, nyugodt.
Órák után beszélgettünk, teáztunk.
– Eszter, látszik a fejlődés – mondta. – Jót tesz magának.
– Igyekszem. Most először magamért.
– Így van. Az a legfontosabb.
Sétálni kezdtünk az órák után.
Igor elvált. A lánya már felnőtt, külön él.
– Nekem is kellett idő – mesélte. – Majdnem egy év. Aztán rájöttem, hogy élni muszáj. Magamért.
Mintha rólam beszélt volna.
Fél év múlva elhívott egy kiállításra.
– Tudom, furcsán hangzik… de lenne kedved?
– Igen.
Képeket néztünk, beszélgettünk.
Ő mesélt, én hallgattam.
A parkban sétáltunk utána.
Igor megfogta a kezem.
– Maradhat?
– Igen.
Nyugodt volt. Könnyű. Őszinte.
Eltelt egy év.
Az új életem első teljes éve.
Dolgozom, jógára járok, és lassan újra tanulom, milyen érzés jelen lenni a saját életemben.