Este volt.
„A kávézóban várlak. Hiányzol.”
A válasz azonnal jött: „Úton vagyok. Szeretlek.”
Felgörgettem a beszélgetést.
Végtelen üzenetfolyam tárult elém. Hónapok. Talán még több. Apró vallomások, ígéretek, türelmet kérő mondatok.
„Mikor mondod el a feleségednek?”
„Hamarosan. Megígérem.”
„Belefáradtam a várakozásba.”
„Tarts még ki. Elválok. Együtt leszünk.”
Letettem a telefont.
Felálltam, az ablakhoz mentem. A hajnal már beszivárgott a szobába. Színtelen volt és hideg, mint a gondolataim.
Válás. Neki válást ígért.
Nekem pedig azt mondta: „értekezleten vagyok”.
Délután mentem vissza a kórházba. Táskával. Ruhával, ennivalóval. Arra az esetre, ha maradnom kellene.
András az intenzíven feküdt. Látogatás kizárva.
A folyosón ültem. Vártam. Az orvosok jöttek-mentek. Keveset beszéltek.
– Hogy van?
– Stabil. Tartja magát.
Tartja magát.
Este megláttam őt.
Körülbelül huszonnyolc éves lehetett. Karcsú, feltűnően szép. Belépett az osztályra, az ablakhoz lépett.
– Jó estét. András Barta állapotáról szeretnék érdeklődni.
A nővér rám nézett, majd vissza rá.
– Ön kicsoda?
– Én… a menyasszonya vagyok.
Felálltam.
– Én a felesége vagyok.
A lány megfordult. Az arca elsápadt.
– Ön… Eszter?
– Igen. Te pedig Valéria vagy?
Bólintott.
Egymással szemben álltunk, szótlanul.
– Látnom kell őt – mondta halkan.
– Nem lehet. Intenzív osztály.
– De…
– Azt mondtam, nem lehet.
Valéria megszorította a táskáját.
– Szeretem őt.
– Én is. Tizenöt éve.
Csend.
– Azt ígérte, elválik.
– Tudom. Olvastam az üzeneteiteket.
Lesütötte a szemét.
– Sajnálom.
– Mit? Hogy elvetted valaki férjét? Vagy hogy most itt állsz?
– Mindent.
Ránéztem. Erre a fiatal lányra.
– Menj el. Nincs itt keresnivalód.
– De…
– Menj.
Még állt egy pillanatig, aztán megfordult, és elment.
Három napig András az élet és a halál határán volt.
Nem mentem el a kórházból. A folyosón ültem, a padon aludtam, szendvicseken éltem.
Az orvosok ugyanazt mondták: küzd. Tartja magát.
A negyedik napon átvitték egy kórterembe.
– Bemehet. Tíz percre.
Beléptem.
Sápadt volt. Lefogyott. De élt.
Kinyitotta a szemét, meglátott.
– Eszter…
A hangja gyenge volt, rekedt.
– Szia.
– Te… itt vagy?
– Igen. Végig itt voltam.
Könnyek csorogtak végig az arcán.
– Bocsáss meg… kérlek…
Megfogtam a kezét.
– Csönd. Most nem erről van szó. Gyógyulnod kell.
– Eszter… én…
– Pihenj. Később.
Visszacsukta a szemét, elaludt.
Két héten át ápoltam. Ételt vittem, tiszta ruhát, könyveket. Ott ültem mellette, felolvastam, vagy csak hallgattam a csendet.
Lassan erősödött. Magyarázkodni akart. Mindig megállítottam.
– Nem most.
Hallgatott. Hálás volt. Néha sírt.
Valéria többé nem jelent meg.
Három hét múlva hazaengedték. Pihenés, gyógyszerek, nyugalom.
Hazavittem. Lefektettem.
– Köszönöm – mondta halkan.
– Mit?
– Hogy nem hagytál magamra. Pedig nem érdemeltem meg.
– Nem. Nem érdemelted meg.
Szünet.
– Eszter… mindent elmondok. Őszintén. Szeretnéd hallani?
– Nem.
– De…
– András. Mindent tudok. Elolvastam az üzeneteidet.