A telefon pontosan este tízkor szólalt meg.
Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
– Halló?
– Jó estét kívánok. András Barta feleségével beszélek?
– Igen… történt valami?
– A férje kórházba került. A sürgősségi osztályon van, az Első Városi Kórházban. Kérjük, azonnal jöjjön be.
A gyomrom összerándult, mintha kihúzták volna alólam a talajt.
– Mi történt vele?
– Jöjjön be, az orvos részletesen elmondja.
A vonal megszakadt.
Kapva kaptam a táskámat, felkaptam a kulcsokat, a kabátot. Gondolkodás nélkül taxit hívtam.
A fejemben üresség tátongott, csak egyetlen név visszhangzott újra és újra: András. Kórház. Baj van.
Alig egy órája írt még üzenetet: „Értekezleten vagyok, későn végzek.”
Értekezlet…
A kórház hideg fertőtlenítőszaga és a nyomasztó csend fogadott. A sürgősségi folyosón emberek ültek padokon, lehajtott fejjel.
Az ablakhoz léptem.
– Jó estét. Telefonáltak nekem. András Barta… hol találom?
A nővér gyorsan bepötyögött valamit a számítógépbe.
– Az orvos épp most vizsgálja. Foglaljon helyet.
– De mi történt vele?
– Az orvos fogja elmondani.
Leültem. A kezem remegett, hiába szorítottam össze.
Vártam.
Nagyjából húsz perc telt el, amikor egy orvos lépett ki az ajtón. Fiatal volt, talán harmincöt éves.
– Barta András hozzátartozója?
Felugrottam.
– Én vagyok a felesége. Mi van vele?
– Szívinfarktus. Sikerült stabilizálni, jelenleg az intenzíven van.
Meg kellett kapaszkodnom a falban.
– Infarktus…?
– Igen. Szerencséje volt, időben behozták. Az állapota súlyos, de van esélye.
– Láthatom?
– Később. Most még nem.
Az orvos elindult, de utánaszóltam.
– Doktor úr… ki hozta be? Úgy tudtam, dolgozik.
Az orvos elkomorult.
– A felesége volt vele. Egy fiatal nő. Egy kávézóban lettek rosszul, ő hívta a mentőt, végig elkísérte. Körülbelül negyven perce ment el.
Megállt körülöttem a levegő.
– A felesége?
– Így mutatkozott be.
– Én vagyok a felesége. Eszter Barta. Tizenöt éve házasok vagyunk.
Csend lett. Az orvos lesütötte a szemét.
– Sajnálom… nem tudtam.
Magamra maradtam a folyosón.
Tizenöt év házasság.
Tizenöt év, amíg azt hittem, rendben van az életünk.
András egy építőipari cégnél dolgozott, vezető mérnökként. Gyakran maradt bent estig. Megbeszélések, ellenőrzések, határidők.
Én könyvelő voltam, rendszerint hamarabb értem haza. Vacsorát főztem. Vártam.
Gyerekünk nem lett. Nem sikerült. Elfogadtuk. Kettestben éltünk, csendesen, megszokások mentén.
Azt hittem, ez örökké így marad.
Fiatal feleség. Kávézó. Este.
Infarktus.
Ő mellette volt. Nem én.
Én tudtam meg utoljára.
Hajnalban értem haza. Öt percre engedtek be hozzá.
András sápadtan feküdt, csövek és vezetékek között. A mellkasa nehezen emelkedett.
Megfogtam a kezét.
– Tarts ki… kérlek.
Nem hallotta. Altatták.
A nővér figyelmeztetett: az első huszonnégy óra döntő.
Eljöttem. Át kellett öltöznöm, hozni pár dolgot.
Otthon leültem az ágy szélére. A mi ágyunkra. Ahol tizenöt éven át aludtunk együtt.
A kezemben ott volt a telefonja. A kódot tudtam. Az esküvőnk dátuma.
Feloldottam.
Üzenetek Valéria Kelemen név alatt.
Az utolsó üzenet tegnapról szólt.