Valójában egy gyulladásos folyamat okozta az eltérést, amit Zsófia Mészáros tévesen daganatnak értelmezett. Azóta antibiotikumokkal és infúziókkal sikerült visszaszorítani. Te magad is megnézheted az eredményeket. Igaz, még nem húzódott le teljesen, de műtétről szó sincs, arra semmi ok.
— Egészséges vagyok… tényleg egészséges — ismételgette Lilla Bognár, miközben lapról lapra haladt a leletek között, alaposan szemügyre véve a felvételeket. Aztán felnézett Márton Kelemenre, és hirtelen eleredtek a könnyei.
— Hát ez szép — mosolyodott el a férfi. — Örülni kellene, erre te sírsz. — Egy zsebkendőt csúsztatott elé.
— A megkönnyebbüléstől — fújta ki hangosan az orrát Lilla. — Még mindig nem fogom fel. Hiszen én is láttam azokat a képeket… Köszönöm, Márton.
— Ugyan, nincs mit — legyintett. — Viszont jó lenne még pár napig bent maradnod az osztályon, mondjuk három napot, hogy teljesen rendbe jöjj. Hívd fel a férjedet, hadd legyen végre egy jó híre.
Lilla elnémult, a sírás is abbamaradt. Kipirult szemmel nézett rá.
— Ő erről semmit sem tud. Azt mondtam neki, elutazom, de azt nem, hogy miért és hová. Gyerekünk nincs, az anyja pedig eldöntötte, hogy biztos bennem van a hiba. Ezért kezdtem el kivizsgáltatni magam, és így jutottam ide… Mondd, nálatok nincs véletlenül üres hely egy belgyógyásznak?
— Itt maradnál? — kérdezte Márton, és a tekintetében felcsillant valami remény. — Utánajárok.
— Hihetetlen… már búcsút vettem az életemtől, annyit gondolkodtam ezen.
— Tévedések előfordulnak, ezt te is tudod — felelte halkan, szinte gyengéden figyelve őt.
Három nappal később Lilla visszatért a szülővárosába. Felkereste a rendelőt, majd benyújtotta a felmondását.
Amikor hazaért, az anyósa már a lakásban volt.
— Jól kiszórakoztad magad? — támadt rá az asszony. — Mi itt aggódunk, te meg beesel, mintha mi sem történt volna…
— Szóltam András Fülöpnek, hogy elutazom… — kezdte volna, de az anyósa nem hagyta. Ordított, hogy ő mindezt előre látta, Lilla semmit sem érdemel, menjen el úgy, ahogy jött, nincs szükség olyan menyre, aki képtelen gyereket szülni.
— Elég volt! — vágott közbe Lilla. A másik meglepetésében elhallgatott. — Képes vagyok rá. Egészséges vagyok, és szülhetek. A fiát viszont érdemes lenne kivizsgálni. Szerintem ezt maga is tudja. Nézni fogja, ahogy összepakolok? Vagy attól fél, hogy elviszek valamit, ami nem az enyém?
Az asszony arca foltos lett a dühtől, motyogott valamit, majd végül távozott.
Lilla még aznap elment a szüleihez, közölte, hogy elköltözik és elválik Andrástól. Az anyja sirámait már nem várta meg. Ennyi volt. Semmi sem kötötte ide. A férjével szemben nem táplált haragot, közös gyerekük nem volt, a válás gyorsan lezajlik. Ha szükséges, visszautazik miatta.
Márton tartotta a szavát: beszélt a főorvossal, és Lillát felvették a belgyógyászatra. Ahogy egykor az egyetemen, most is mellette állt. A közeledésére azonban Lilla csak a válás után mondott igent.
— Hozzám jössz feleségül? Vagy most sincs esélyem? — kérdezte egyszer.
— Hibáztam, és szeretném helyrehozni — válaszolta. — Csak időt kérek. Akkor olyan hirtelen mentél el… nem tudtam elmondani, hogy nemet mondtam Andrásnak. Anyám erőltette…
— Akkor nagyon megbántott — ismerte be Márton.
Egy évvel később Lilla és Márton összeházasodtak, és megszületett az egészséges kisfiuk.
Hát igen, a tévedések nemcsak az életben, hanem a hivatásban is előfordulnak. Aki dolgozik, az hibázhat.
„Az orvosi tévedések korántsem ritkák. A legfontosabb, hogy tanuljunk belőlük, és ne kövessük el újra ugyanazt.”
— Artúr Hejli: Végső diagnózis
„A diagnózis megismerése bizonyos értelemben még hasznos is lehet. Végre nevet kap mindaz, ami addig megmagyarázhatatlan volt, és reményt ad arra, hogy valaki valóban foglalkozni kezd veled és a gondjaiddal.”
— Arnhild Lauveng