A hálószoba csendje sokáig nem engedte el. Lilla Bognár forgolódott, a gondolatai körbe-körbe jártak, az álom elkerülte. Hallotta, ahogy András Fülöp levetkőzik, majd mellé fekszik.
— Mondtál valamit? — kérdezte tompán.
Lilla nem válaszolt. Úgy tett, mintha aludna, és mozdulatlan maradt. Pár perc sem telt bele, András légzése egyenletessé vált. Ekkor Lilla óvatosan felkelt, kiment a konyhába, és sokáig állt az ablak előtt. A város éjszakai zaja tompán szűrődött fel, a jelzőlámpák ritmikus villanása és az elsuhanó autók fényei idegenül, mégis megnyugtatóan hatottak rá. Végül visszabújt a takaró alá, és szinte azonnal elaludt.
Másnap beadta a kérelmet fizetés nélküli szabadságra, családi okokra hivatkozva. A bőröndbe csak a legszükségesebbek kerültek. A hűtőbe még belenézett: egy ideig elég lesz az étel, utána úgyis megjelenik az anyósa, hogy gondoskodjon a fiáról.
Hajnalban indult el, amikor András még aludt. Az asztalon egy rövid üzenetet hagyott. A pályaudvar forgataga hirtelen csapott le rá, a zaj és a sietség kizökkentette. Onnan hívta fel Márton Kelemenet. A vonal szinte azonnal kicsöngött.
— Szia — mondta Lilla a kelleténél vidámabban.
A telefonra pillantott, mintha megszakadt volna a kapcsolat.
— Halló, Márton, hallasz?
— Hallak… — jött a válasz kis késéssel. — Lilla? Ez hihetetlen. Ennyi év után… nem számítottam rá.
— Én sem. Azt mondtad régen, ha egyszer szükségem lesz rád… most eljött az a pillanat.
— Emlékszem. Mi történt?
— Tudnánk találkozni? Elmennék a klinikádra.
— Itt vagy? Küldöm az címet, és hogy jutsz ide. Komolyan nem hiszem el…
Egy órával később Lilla benyitott az orvosi szobába.
— Szabad?
— Lilla! — Márton felállt az íróasztal mögül, és elé lépett.
Lilla végigmérte. Megkomolyodott, határozottabb lett, és feltűnően jóképű. Könnyű volt elképzelni, hogy nem egy fiatal nő szívét törte már össze.
— Foglalj helyet — mutatott a fal melletti kanapéra. — Kávé, tea?
— Betegként jöttem — felelte Lilla, és inkább az asztalnál ült le.
Márton arca azonnal elkomorult, visszaült.
— Hallgatlak.
Lilla elővette a mappát, és elé tette. Márton alaposan átnézte a leleteket, időnként felnézett, kérdezett. Lilla meglepődött, milyen nyugodtnak érzi magát, miközben a keze remegett — a feszültségtől és Márton közelségétől.
— Hol szálltál meg? — kérdezte végül.
— Sehol. A vonatról egyenesen ide jöttem.
— A csomagjaid?
— A ruhatárban hagytam a bőröndöt.
— Akkor rendben. Elkísérlek egy kórterembe. Biztos fáradt vagy. Ha megéheznél, lent van egy jó kávézó. Pihenj, én egyeztetek a kollégákkal, később visszajövök. Nővér is érkezik, felveszi az adataidat.
— Márton… tényleg nem mondasz semmit? Te is úgy gondolod, hogy műtét kell?
— Erről még korai beszélni. Meglátjuk.
Újabb vizsgálatok következtek, szakorvosok jöttek-mentek, infúziók, injekciók. Márton benézett hozzá, de kerülte a témát, mintha szándékosan halogatná a választ. A harmadik napon a nővér szólt, hogy Márton Kelemen várja az orvosi szobában.
— Nagy a baj? — kérdezte Lilla, alig ülve le. A szíve vadul vert.
Márton szó nélkül elé tolta a felvételeket és az összegzést.
— Annyira izgulok, hogy összefolynak a betűk. Mondd inkább te — kérte Lilla, ökölbe szorított kézzel.
— Nincs mit magyarázni. Teljesen egészséges vagy — mosolygott Márton.
— Hogyhogy? És az a daganat? — suttogta Lilla remegő hangon.
— Nem volt semmiféle daganat — felelte nyugodtan, és ezzel megnyitotta az utat a részletes magyarázat felé.