— …csináltattam néhány vizsgálatot, de a saját rendelőnkben nem akarok teljes kivizsgálást. Elindulnának a pletykák… Segítesz nekem? — Lilla Bognár reménykedve nézett Zsófia Mészárosra.
— Természetesen. Mutasd, amid van.
Lilla az asztalra tette a mappát. Zsófia alaposan átnézte a leleteket, lapról lapra haladva, szemöldökét időnként összeráncolva.
— Na? Mit gondolsz? — kérdezte Lilla türelmetlenül.
— Vannak kisebb eltérések az eredményekben, de önmagukban nem riasztóak. Viszont további vizsgálatokra mindenképp szükség lesz. Ki látott eddig? Éva Csernai? És András Fülöp kivizsgáltatta magát?
— Nem. Esélytelen. Szóba sem áll róla — legyintett keserűen.
— Értem. Holnap reggel be tudsz jönni? Nyolcra. Jó. — Zsófia elmosolyodott. — Lillám, annyira jó volt újra látni. Na, mesélj, mi van veletek?
— Mit mondjak? Egy éve rajtakaptam a férjemet a rendelőjében a saját asszisztensével. Azonnal válni akartam, de akkor beindult a „nehéztüzérség”: anyám és az anyósom. Mindketten győzködtek, hogy ne romboljam le a házasságot egy kis félrelépés miatt. El tudod képzelni? Szerintük csak egy botlás volt. Az asszisztenst persze kirúgták, de Andrással azóta minden darabokra hullott.
Anyám azt mondta, előbb-utóbb minden férfi félremegy, ezen nem kell tragédiát csinálni. Szerinte csak szülnöm kellene egy gyereket, és majd helyrejön minden. Mintha ez kizárólag rajtam múlna.
Másnap Lilla ismét visszament Zsófiához, és végigcsinálta a kiegészítő vizsgálatokat.
— Nos? — kérdezte, miközben leült az asztalhoz, és megigazította a blúza gallérját.
— Nézd meg magad. — Zsófia elé csúsztatta a felvételeket és az eredményeket. — Látod? Itt… és itt is. — Ujjával a képen világos foltokra mutatott.
— Daganat? De hát már annyiszor megvizsgáltak… — Lilla elsápadt. — Akkor ez műtétet jelent?
— Orvos vagy, pontosan tudod. Igen. És jobb lenne a fővárosban elvégeztetni. Figyelj, megvan Márton Kelemen száma. Biztos vagyok benne, hogy segítene, és ajánlana egy jó specialistát. Fel is hívom most — nyúlt a köpenye zsebébe.
— Kérlek, ne. Most ne hívd. Inkább én intézem — kérte Lilla halkan.
— Ahogy akarod, de ne halogasd. Leírom a számát. És… sajnálom, Lilla. Őszintén sajnálom.
Hazafelé menet Lilla próbálta felfogni mindazt, ami történt. Jól érzi magát, legfeljebb néha fáj a háta. Még harminc sincs, és egy ilyen műtét után már soha nem lehet gyereke. A napsütéses délután, a jövőre szőtt tervek, a gyerekről szóló álmok — tényleg mind ennek vége? Előtte egy operáció, kemoterápia… Miért pont vele történt mindez? Miért?
Sokáig kóborolt a városban, újra és újra végiggondolva a lehetséges forgatókönyveket. Úgy döntött, a szüleinek egyelőre nem mond semmit. Nem akarja felzaklatni őket. Azt fogja mondani, elfáradt, pihenésre van szüksége, kivesz szabadságot, és felutazik a fővárosba.
Amikor végre hazaért, teljesen kimerült volt. András, ahogy mindig, a számítógép előtt ült.
— András… — szólította meg. — András!
— Mi van? — morogta anélkül, hogy ránézett volna.
— Éhes vagy?
— Ne zavarj, nem stimmelnek az adataim — csattant fel.
Mindig ez van. Örökké elfoglalt, elmerül a táblázataiban és számításaiban, neki nincs hely mellette.
— András, el kell utaznom egy időre. Talán két hétre… lehet, hogy tovább is. Hallod?
— Aha — felelte gépelés közben.
Talán jobb is, hogy nem figyel. Nem kérdez, nem faggatja: hova, miért. Lilla lefőzte a kávét, megmelegítette a fasírtot, és a tányért a bögrével az asztal szélére tette. András azonnal felkapta az egyik darabot, rágcsálni kezdte, a monitorról le sem véve a szemét. Lilla halkan felsóhajtott, majd bement a hálószobába.