Lilla Bognár kilépett az előadóteremből, és alig tett pár lépést, amikor Márton Kelemen szinte nekiszaladt.
— Na, sikerült? — kérdezte, arcán egyszerre tükröződött idegesség és rajongás.
— Remekül! — Lilla diadalmasan meglóbálta előtte az indexét. — És neked?
— Tudtam, hogy menni fog. — Márton elmosolyodott, majd elhúzta a száját. — Én kicsit belegabalyodtam. Négyes lett. Megünnepeljük?
Lilla lesütötte a szemét, és bizonytalanul hallgatott.
— Sejtettem… megint nem én nyertem, igaz? — vonta le a következtetést Márton.
— Ne haragudj. András Fülöp valószínűleg már vár rám.
— Világos — sóhajtott fel, nem leplezve csalódottságát. — Ugyan hogyan versenyezhetnék egy jövőbeli tudományos nagyággyal? Elkísérhetlek legalább a kapuig? — finoman megfogta Lilla kezét, és a földszintre vezető lépcső felé húzta.
A díszes, öntöttvas lépcsőfokok tompán zúgtak a talpuk alatt. Lilla közben arra gondolt, hogy hiányozni fog neki ez a széles lépcsősor, az orvosi egyetem patinás épülete a formalin és a poros papírok jellegzetes illatával, ahol még a legmelegebb napokon is hűvös félhomály uralkodott.
Márton kitárta a nehéz ajtót, és kiléptek az utcára. A kapunál Lilla azonnal meglátta András magas alakját egy csokor virággal, és elpirult.
— Mondd csak… szereted őt? — kérdezte Márton, miközben továbbra sem engedte el a kezét.
— Megkérte a kezem — felelte Lilla, és érezte, ahogy Márton ujjai ösztönösen megszorulnak.
— Fáj! — szisszent fel.
— Bocsáss meg. Hát igen… a szív parancsát nem lehet felülírni — mondta keserűen, majd elengedte.
— Lilla! — hallatszott András hangja a kapu felől.
— Márton… — kezdte volna Lilla.
— Menj csak. Ne várakoztasd meg a vőlegényed — válaszolta halkan Márton.
Lilla elindult, és a hátában érezte a tekintetét. Nemcsak az egyetemtől volt nehéz búcsút venni, hanem tőle is. Hozzászokott, hogy mindig ott van mellette, és talán túl sokáig természetesnek vette.
— Megkértelek, hogy ne gyere ide — szólt ingerülten Andráshoz.
— Ne légy mérges, aggódtam érted — hajolt volna csókra, de Lilla félrefordult. Visszanézett: Márton már nem állt az ajtónál.
— Induljunk? Anyu vár minket ebédre. Beszélni akar az esküvőről… Ja, ez a tiéd — nyújtotta át a csokrot András.
— Még nem mondtam igent — jegyezte meg Lilla.
— Anyu már talált egy szép termet… — folytatta András, mintha meg sem hallotta volna.
Lilla abban reménykedett, hogy a diplomaosztó után még beszélhet Mártonnal, de ő nem jelent meg.
— Hol van Márton Kelemen? — kérdezte Balázs Papptól.
— Tegnap átvette a diplomáját, és elutazott Budapestre. Valami rokon segített neki munkát találni. Szerencsés fickó.
Lilla legszívesebben elsírta volna magát. Nem volt kedve ünnepelni, így az átadás után egyenesen hazament. Haragudott Mártonra: hogyan mehetett el szó nélkül, amikor azt mondta, szereti?
Márton nem kereste őt, és Lilla sem hívta fel. Büszkeségből. Két hónappal később Lilla feleségül ment András Fülöphöz.
Eltelt hét év.
— Szia. Bejöhetek? — kérdezte Lilla, amikor belépett a nőgyógyászati rendelőbe. — Fú… hogy bírod ezt a széket? Kiráz tőle a hideg.
— Lillácska, szia! Gyere csak. Jókor jössz, épp végeztem, már indulnék haza. Mi újság veled? — mosolygott Zsófia Mészáros.
A barátnők gyorsan kicserélték a híreket, majd Lilla a műszerekkel teli asztalnál álló nővérre pillantott.
— Róza Kincses, mára ennyi, mehet — mondta Zsófia, megértve a pillantást.
— Gondolom, nem véletlenül jöttél. Végre babát vársz? — kérdezte, miután kettesben maradtak.
— Bárcsak így lenne. Tanácsért jöttem — felelte Lilla halkan. — Andrással egyszerűen nem működik semmi, és az egész helyzet egyre nyomasztóbb, ezért szeretnék veled őszintén beszélni.