Amit azon a napon feltártam, végleg letörölte Bálint Csernai arcáról azt a magabiztos félmosolyt, amely mögé addig bújt.
A rákövetkező hétfőn Melinda Somogyi irodájában ültünk le. Bálint késve érkezett, gyűrött zakóban, fáradt tekintettel. Kétségbeesetten próbálta visszaszerezni az irányítást betanult mondatokkal: „félreértés az egész”, „Petra csak egy átmeneti állomás volt”, „nem akartalak megbántani”. Melinda azonban nem hagyta kibontakozni. Szó nélkül az asztalra tette az audit jelentését: gyanús utalások, magánkiadások a cég terhére, valamint egy Petra Váradival kötött szerződés, amelyet közös pénzből fizettek.
Bálint nagyot nyelt. Melinda higgadtan csak ennyit tett hozzá: „Ha szükséges, mindezt egy bírónak fogod elmagyarázni.” Én végig hallgattam. A csendem fegyver volt, nem gyengeség. A tervünk világos maradt: azonnali vagyonmegosztás és a számlák zárolása. Petra egy kétértelmű üzenetet küldött: „Nem akartam bajt.” Udvariasan, de határozottan válaszoltam: nincs miről beszélni; nem ő, hanem Bálint és a döntései a felelősek.
Bálint hírneve gyorsan repedezni kezdett. Az ellentmondásos kimutatások miatt a cége elveszített egy jelentős megbízást. Könyörgött egy négyszemközti találkozóért. Belementem, egy kávézóban ültünk le. Miután befejezte a bocsánatkéréseit, nyugodtan megszólaltam, és egyetlen mondattal jeleztem, hogy a döntéseim már megszülettek, és nincs visszaút.