A férjem mosolyogva csúsztatta elém a válási iratokat az asztalon, majd könnyed hangon közölte: „Vagy elfogadod, hogy van egy szeretőm, vagy külön utakon folytatjuk.” Egy pillanatnyi hezitálás nélkül vettem kézbe a papírokat. Ő erre elsápadt, és zavartan motyogni kezdett, mintha visszakozna.
Amikor Bálint Csernai letette a dokumentumokat, az arcán olyan mosoly ült, amilyet korábban sosem láttam rajta. Ugyanannál az asztalnál történt mindez, ahol tizenkét éven át reggeliztünk, ahol a nyaralásokat terveztük, és ahol a sikereit ünnepeltük. Higgadt, kimért hangon ismételte el az ultimátumot: vagy belenyugszom abba, hogy van valaki más az életében, vagy elválunk.
Fel sem nézett rám; biztosra vette, hogy könyörögni fogok, alkudozom, esetleg sírva fakadok. Egyik sem történt meg.
Orsolya Erdélyi vagyok, harminckilenc éves, és az életemet következetességre, önfegyelemre építettem. Az elmúlt hónapokban egyre több jel utalt félrelépésre: hirtelen megszakadó hívások, pénteki „üzleti utak”, idegen illat a ruháin. Mégsem hittem volna, hogy a viszonyát egy hideg ultimátummal akarja törvényesíteni. Nyugodtan végigolvastam minden sort, majd felemeltem a tollat, és határozott mozdulattal aláírtam az iratokat, mintha ez lett volna a legtermészetesebb döntés a világon.