…a városból érkezett?
– Igen, onnan. Központi beosztással küldtek ide – felelte természetesen.
Boglárka Mezei közben azon kapta magát, hogy a férfit figyeli: biztos volt benne, hogy Márk Lukács már jó ideje nem evett rendesen. – Nem lenne kedve ebédelni? – kérdezte óvatosan. – Igaz, most a határban főznek, elég messze innen.
– Ugyan, kibírom – legyintett Márk.
– Ne bírja ki – mosolygott rá Boglárka határozottan. – Inkább jöjjön, teázunk egyet. Van nálam házi sütemény, tegnap anyuval sütöttük. Meg egy kis szalonna is akad. – Aztán kissé bizonytalanul hozzátette: – Azt eszik?
– Hogyne ennék! – derült fel Márk arca. – A nagyapám falun élt, sok időt töltöttem nála gyerekként. A szalonnát különösen nagyra tartom.
Boglárka gyors mozdulatokkal tiszta kendőt terített az asztalra, és kipakolta az egyszerű, de szívvel-lélekkel hozott falusi elemózsiát. Márk végignézett az ételen, majd tiltakozni próbált. – Ez így nem igazságos. Maga hozta, nem kötelessége engem kínálni.
– Egyen csak – tolta közelebb a tálat Boglárka. – Ha kérdezik, azt mondom, a vezető is helyeselné. – Gyorsan kitalálta, mit mondjon, ha szóba kerülne.
– Hát… akkor én is előveszem, amit anyám csomagolt – adta meg magát Márk. Előhúzott egy gondosan becsomagolt csomagot, amelyhez az utazás alatt hozzá sem nyúlt. Kissé zavarban fogta meg a bögrét, amelyből illatos tea gőzölgött.
Nem is tévedett Boglárka: a vezetőség valóban megdicsérte, amiért ilyen figyelmesen fogadta az új szakembert. Márk Lukácsot egy idős, magányos asszonynál, Nóra Némethnél helyezték el albérletbe. Az új agronómus hamar bizonyította rátermettségét, gyorsan beilleszkedett az irodai munkába. A vezető büszkén emlegette, hogy végre diplomás szakember dolgozik náluk, az esetleges tapasztalathiányt pedig pótolta a nyugdíjas előd, aki szívesen segített tanácsaival.
Márk minden reggel elsőként Boglárkát kereste fel egy köszönés erejéig. – Az a szalonna… egészen különleges volt – jegyezte meg egyszer mosolyogva. – Ilyet még nem ettem.
– Hoztam volna még, de most már őszig várni kell – felelte Boglárka. – Az volt az utolsó adag, amit sikerült eltenni.
– Nem szemrehányás volt – sietett megnyugtatni Márk. – Csak meg akartam jegyezni, mennyire finom. – Azzal elővett a zakója belső zsebéből egy tábla csokoládét, és letette az asztalra.
– Jaj, ezt miért? – lepődött meg Boglárka.
– Fogadja el, kérem! – mondta gyorsan Márk, majd elpirulva sietve távozott.
Az egész nyár így telt: pillantások, apró mosolyok, jelentéktelennek tűnő mondatok cseréltek gazdát, de a találkozások kizárólag a hivatal falai között maradtak. Otthon már észrevették Boglárkán a változást: örömmel indult el reggelente, este pedig elgondolkodó, derűs arccal tért haza. Augusztus végén azonban aggodalom árnyéka suhant át rajta, amikor Márk elmondta, hogy látogatóba érkezik az édesanyja.
– Anyukám jön megnézni, hogyan rendezkedtem be – mondta Márk, kissé idegesen dörzsölve a kezét. – Ne vegye tolakodásnak, de… ha már barátok vagyunk, örülnék, ha maga is eljönne hozzánk egy estére.
– Én? – bizonytalanodott el Boglárka. – Vajon örülne neki az édesanyja? És mit mondanék?
– Örülne – felelte Márk határozottan. – Már sokat írtam róla, arról, hogyan fogadott, milyen kedvesek itt az emberek… Jöjjön el, jólesne neki is. Nekem pedig különösen – tette hozzá halkabban.
Este Boglárka mindent elmesélt az édesanyjának. Géza Lukács közben újságot tartott a kezében, de valójában egyetlen szót sem olvasott, mindenre figyelt. – Ugyan, mit kell ezen tépelődni – szólalt meg végül. – Nem egyedül lesz, az anyja jön hozzá. Menjen csak Boglárka. De egy feltételem van: hívja majd el őt ide hozzánk. Aztán meglátjuk, mit szól.
Félelmei alaptalannak bizonyultak. Erika Mészáros, Márk édesanyja kedves, nyitott asszony volt, Boglárka jelenlétének őszintén megörült. Egy hét múlva elutazott, és nem sokkal később Márk – ahogy ígérte – ellátogatott Boglárkáékhoz.
Találkozásaik egészen télig tartottak. Amikor Márk végül megkérte a kezét, Boglárka sokáig nem mert igent mondani, tartott attól, hogy újra csalódik. Az irodában azonban már mindenki jóindulatú mosollyal figyelte őket, találgatták az esküvő időpontját.
Azon a napon sűrű, nagy pelyhekben hullott a hó, puha, csillogó takaróval borítva be a világot. A házban meleg volt, a kemence vidáman pattogott, az asztalokon friss, illatos sütemények sorakoztak. Odakint, a kapunál gyülekeztek a vendégek, köszöntve az ifjú párt.
– Szemüveges a vőlegény, az okos ember ismérve – jegyezte meg elismerően egy asszony. Réka Oláh halkan felnevetett. – Márk Lukács szemüveg nélkül is eszes – mondta, majd büszkén nézett húgára, aki ragyogott a boldogságtól.
Egy évvel később a fiatalok új, frissen épült szolgálati házat kaptak. Öt esztendő múlva már két eleven gyermek nevetése töltötte be a Lukács-házat. Márkot szorgalma és tudása miatt az egész járásban megbecsülték, és hamarosan előléptetést ajánlottak neki a járási központban. Boglárkával együtt döntöttek: elfogadják. A legjobban a régi vezető sajnálta a távozását, sokáig törte a fejét, honnan talál majd hasonló szakembert.
Márk Mezei és Viktória Hegedűs eleinte csendesen éltek együtt, később azonban egyre gyakoribbak lettek a viták. Márk féltékenysége miatt Viktória időnként el is költözött tőle. Ha nem lett volna a két gyerek, talán végleg különválnak. Így azonban mindketten komoran, hallgatagon vitték tovább a terhüket.
Boglárka szülei régen megbékéltek a hajdani sérelmekkel, találkozáskor illedelmesen köszöntek egymásnak, bár a régi közelség már nem tért vissza. Henrietta Kozma, amikor összefutott Renáta Budai-jal, lesütötte a szemét, olykor félénken érdeklődött Boglárka felől, majd sóhajtva ment tovább.
Amikor Boglárka és Márk gyermekei felnőttek, a régi történetet, azt a mondatot, hogy „visszahozom a lányukat”, már alig emlegette bárki. Legfeljebb két idős asszony idézte fel olykor a padkán ülve.
Márk végül a családjával a járási központban maradt, bár többször hívták nagyvárosba is. Gyermekeik azonban, miután egyetemre kerültek, aligha tértek vissza a szülőföldre.
– Ilyen az élet – mondta Márk enyhe szomorúsággal. – Kirepülnek, és a saját útjukat járják. Ez a rendje.
– Márk, egyél valamit, és pihenj – szólt hozzá gyengéden Boglárka. – Megint hajnalig dolgoztál, pedig vasárnap van.
– Ahogy kívánod – mosolygott rá Márk, majd lefeküdt a díványra, karját a feje alá téve. Hamar elnyomta az álom. Boglárka az ablaknál állt, nézte a lassan hulló havat, amely éppoly csendesen borította be a világot, mint azon a régi esküvői napon. Amikor látta, hogy férje elaludt, finoman betakarta egy puha pokróccal. Békesség töltötte el. A konyhába indult rendet tenni, léptei nesztelenek voltak, és minden mozdulatában ott zengett az élete valódi, megtalált boldogsága.