…pedig ehhez nem menekülés kell, hanem erő – még ha az ember legszívesebben mindent a pokolba is kívánna, beleértve ezt az egész házasságot is – folytatta Ildikó, és a szavait nyomatékosítva ökölbe szorította a kezét. – Itt maradni, kibírni, talpon maradni: ehhez van szükség igazi tartásra. Ha Boglárka nem követett el semmit, akkor álljon meg az emberek előtt felemelt fejjel, nézzen a szemükbe, sőt, mosolyogjon. Ha valaki kérdezősködik, mondja meg nyíltan: Márk Mezei volt az önkényes, vele nem akart tovább élni. A pletykákra pedig rá se rántson, menjenek el a füle mellett.
– Így van, Pola néni, én is pontosan ezt gondolom – bólogatott helyeslően Réka Oláh.
– De mondd csak, itt hogyan fog dolgozni, ha nincs semmi számviteli képzettsége? – kapaszkodott bele Renáta a felvetésbe.
– Ha beleegyezik, intézünk neki beutalót tanfolyamra. Nem kell a városba mennie, most már a járási központban is indítanak képzést. Gyorsított lesz. Ha akarja, megbeszélem, hogy a tejszállító kocsin utazzon, a sofőrrel majd szót értek. Ha meg úgy kényelmesebb, ideiglenes szállást is adnak ott, kollégiumi jelleggel.
– És ha nem megy majd? Ha nem bírom? – szólalt meg Boglárka bizonytalanul.
– Ne már, te kis nyuszi! – csattant fel Ildikó. – Tanulni nem félelmetesebb, mint férjhez menni volt. Dönts gyorsan, mert ha sokat habozol, keresek mást a helyedre.
Boglárka ekkor felállt az asztaltól. Kihúzta magát, vállait hátravetette, és az imént még könnyektől remegő hangja most határozottan, tisztán csengett:
– Belevágok. Vállalom! Mikor induljak?
– Na, erről beszélek! – derült fel Ildikó arca. – Egy hét múlva utazol.
Az ezt követő napok a korábbinál sokkal gyorsabban peregtek. Új feladatok, szervezés, készülődés töltötte meg a házat, és ezzel együtt valami óvatos derű is visszaköltözött a falak közé: a lány tanulni jár. Boglárka estéről estére fáradtan, mégis lelkesedéssel telve tért haza a tanfolyamról. Késő éjszakáig ült a könyvek fölött, reggel pedig ismét sietve indult a járási központba. Amikor lefekvéskor lehunyta a szemét, gondolatai gyakran visszakanyarodtak Márkhoz. A szívében még pislákolt egy gyermeteg remény: hátha egyszer csak elé áll, valahol az utcán vagy az úton, és azt mondja: „Hazugság volt minden, gyere vissza.” És akkor minden jóra fordul… Ezekkel az ábrándokkal aludt el újra meg újra.
Tavaszra Boglárka már állást kapott a helyi tanácsnál. Egy apró irodában ült, papírok fölé hajolva, sokszor észre sem véve, hogyan telik az idő. Márk azonban nem jelent meg. Nem keresztezte az útját, mintha tudatosan másfelé járna, elkerülve őt.
Egy ilyen estén Réka Oláh meglátogatta a szüleit. Amint tehette, félrehúzta nővérét a tisztaszobába, és izgatott suttogásba kezdett:
– Ne sírj, kérlek. Úgyis elváltatok már, nincs mit megbánni.
– Mi történt? – kérdezte Boglárka gyanakodva.
– Azt beszélik, Márk újra nősülni készül.
– Tessék? Kivel?
– Lizával. Semjonova Lizával. Tudod, az a halk szavú lány, aki mindig olyan kimért, mintha páva lenne.
Boglárka élénken emlékezett Viktória Hegedűsre; mindig is a falu legszebb, legcsinosabb lányának tartotta.
– Szóval őt választotta… – A lány ajka megremegett. Már azt hitte, túl van rajta, de a hír úgy sújtott le rá, mint egy tompa ütés.
– Ne tedd ezt magaddal. Ami elmúlt, elmúlt, nem lehet visszahozni. Nem ér annyit, hogy miatta szenvedj.
– Miről suttogtok ott? – szólt be Géza Lukács a konyhából. – Gyertek ide, hadd halljuk mi is.
Nem telt bele sok idő, Renáta is megtudta, hogy a volt vő új házasságra készül.
– Sose hittem volna, hogy így bánnak velünk – sopánkodott Renáta. – Ha meglátom Henrietta Kozmát, még a szemébe sem tudnék nézni… Elűzi az egyik lányt, aztán rögtön hozza a másikat. Mintha semmi se számítana.
– Megyek, és a szemébe mondom, amit gondolok a fiáról – mordult fel Géza, és kapkodva húzni kezdte a csizmáját. Az arca elvörösödött a dühtől.
Az asszonyok azonnal elé álltak.
– Hagyd ezt, ne menj sehova! – könyörögtek. – Csak bajt csinálsz. Még a rendőrségig is eljuthat a dolog, aztán még jobban megszégyenítenek minket.
Géza végül felhúzta a csizmát, de még mindig fortyogott.
– Te meg miért hallgatsz? – fordult Boglárkához. – Gyere velem, legalább a szemébe mondhatnád!
– Apa, nyugodj meg – kapaszkodott Réka a karjába. – Nincs már értelme. Boglárkának épp most kezdett helyrejönni az élete: dolgozik, megnyugodott, Pola néni is dicséri. Ha most balhét csinálunk, csak felszakítjuk a sebeket, megint lesz miről csámcsogniuk az embereknek.
– Rékának igaza van – tette hozzá Renáta, és a férje vállára tette a kezét. – Az idő úgyis eldönti, ki volt a hibás. Nekem már többen mondták, hogy nem hisznek Márknak, inkább mellettünk állnak. Hadd nősüljön, talán el is költöznek, és nem kell őket kerülgetni.
De Márk az új feleségével nem ment sehova, maradtak a faluban. Boglárka lassan belenyugodott a helyzetbe. Igyekezett nem gondolni rá, bár mélyen belül ott maradt egy tompa, sajgó fájdalom.
Nyáron jó volt a hivatalban dolgozni. A nyitott ablakokon át beáradt a virágzó hárs édes illata, a frissen kaszált fű mézes szaga. A nyírfák lombjában szünet nélkül csiviteltek a madarak, és ez az egyhangú, nyugtató hangzás idővel természetessé vált számára. Újra elkezdett a kultúrházba járni is: hetente hoztak friss filmeket. Egy alkalommal, közvetlenül az előadás előtt, odalépett hozzá a falu ismert tréfamestere, Antal Bíró, és játékosan karon fogta:
– Na, elkísérjelek utána?
Boglárka finoman, de határozottan kihúzta a karját.
– Minek? Ismerem az utat.
– Ugyan már, hátha elveszlek feleségül – vigyorgott a férfi.
– Egyszer már voltam férjnél – felelte hűvösen. – Elég volt.
– Akkor tapasztalatod van – kacsintott. – Gyere, sétáljunk egyet, olyan szép az este.
Boglárka olyan jeges pillantással mérte végig, hogy Antal gyorsan visszavonult, valami érthetetlent mormolva. Később, amikor eszébe jutott az eset, elégedetten nyugtázta, hogy idejében felismerte a könnyelmű közeledést.
Egy másik napon ebédidőben teljesen kiürült az iroda. Boglárka még maradt, hogy befejezzen egy jelentést. Ekkor bizonytalan léptek koppantak a tornácon, majd a folyosó deszkái panaszosan megnyikordultak. A lépések óvatosak voltak, mintha az érkező először járna ott. Boglárka kiment megnézni, ki az. A félhomályos folyosón egy fiatal férfi állt, poros cipőben, kezében utazótáskával. Amikor meglátta a lányt, zavartan megigazította a szemüvegét.
– Jó napot! – szólalt meg. – Hol van mindenki?
– Jó napot. Kit keres? Most ebédszünet van, egy óra múlva jöjjenek vissza.
– Az elnökhöz jöttem – lépett közelebb a férfi. – Van nálam beutaló. Biztosan tud már rólam.
Ahogy közelebb ért, Boglárka észrevette a szemüveg mögötti értelmes, kissé fáradt tekintetet.
– Ön az új agronómus, ugye? – kérdezte.
– Pontosan. Agronómus – mosolygott nyíltan. – Márk Lukács vagyok… bocsánat, Márk Lukács Viktorovics – javította, majd nevetett. – De hívjon csak Márknak.
– Boglárka Mezei, a könyvelésen. Egyelőre csak segítőként – tette hozzá pironkodva, miközben azt vette észre, hogy a szíve valamiért gyorsabban ver.
– Merre találom az elnök irodáját? És a táskámat se tudom, hova tegyem.
– Hagyja csak itt nálunk, ez az iroda estig nyitva van.
A férfi letette a bőröndöt, az úti poros kabátját azonban nem akasztotta le.
– Erre nem is gondoltam – mondta –, ki kellett volna rázni.
Kiment a tornácra, Boglárka pedig elővett egy tiszta törölközőt, és a nyári mosdó felé intett.
– Ott meg tud mosakodni.
– Köszönöm, pont erre van szükségem – majd megállt, és visszanézett rá. – Ne haragudjon, Boglárka, biztos ebédelnie kellene, én meg feltartom.
– Nem gond, úgyis itt ragadtam még egy kicsit.
„Milyen furcsa – gondolta magában, miközben visszatért az irodába –, fiatal, és mégis szemüveges.” A faluban többnyire csak az idősebbek hordtak szemüveget, ezért szokatlan volt számára a sötét keretes lencse egy fiatal férfi arcán.
– És ön honnan érkezett hozzánk… – kezdte volna a kérdést, amikor a beszélgetés természetes módon tovább sodródott, előkészítve egy egészen új fejezet kezdetét.