– Inkább hallgass, jobb lesz úgy – morogta Géza Lukács összeszorított fogakkal, miközben óvón maga mellé vonta a feleségét, és a kapu irányába vezette. A dühe azonban egy pillanat alatt aggódássá szelídült, amikor látta Renáta bizonytalan lépteit. Még ki sem értek az utcára, amikor hirtelen, szinte a semmiből eléjük toppant Henrietta Kozma, Márk anyja.
– Nahát, meg is érkezett a nászasszony – szólalt meg Renáta Budai keserű éllel a hangjában. – Talán te meg tudod mondani, miért alázza porig a fiad a mi lányunkat. Előbb feleségül vette, aztán kidobta, mintha csak valami felesleges holmi volna. Ez volna az emberség?
Henrietta zavartan igazította meg a fejkendőjét. – Én bizony magam sem értettem eleinte – mentegetőzött. – Az apjával faggattuk Márkot, sokáig hallgatott, aztán kibökte, hogy a Boglárka… hát… nem volt már egészen tiszta. Azt mondta, előttük is ismert más párnát. Ha így volt, mit tehetett volna? Azt mondta, nem tudta megbocsátani, nem tudott vele együtt élni.
– Gondold meg jól, mit beszélsz! – robbant fel Géza, hangja végigszántotta az utcát. – Egyetlen ember sem volt a lányunk életében a fiad előtt. Tiszta szívvel adtuk férjhez, ő meg bemocskolta a becsületét. Ha nem akart vele maradni, mondja meg egyenesen, de rágalmazni nincs joga!
Henrietta összeszűkült szemmel, kihívóan válaszolt: – Honnan veszed ezt ilyen biztosra? Én a saját fiamnak hiszek.
– Pfuj! – köpte ki Géza elkeseredetten. – Maradjatok csak a magatok igazával! Mi majd kibírjuk, átvészeljük a szóbeszédeket is. Gyere, Renáta, nincs itt semmi keresnivalónk. Mondtam én már korábban is, hogy ez a Márk csak nagy beszédű.
– A lányunk holmiját azért engedjétek összeszedni – fordult még vissza Renáta.
– Vigyétek csak, az összeset – vágta rá Márk Mezei készségesen, megkönnyebbülten, hogy az apósék végre távozni készülnek.
– Adj két napot – szólt oda Géza már félvállról. – Magamhoz térek, befogok, és elhozom mindent.
A friss hóban taposva haladtak végig az utcán, nem törődve sem az emberekkel, sem a fehérbe borult világgal. Renáta keserűen beszélt útközben: mi lesz, ha kérdeznek, ha Henrietta suttogni kezd, mentegeti a fiát? Miért kellett mindezt megélniük? Boglárka otthon ült csendben, míg egyszer csak berobbant az életükbe Márk, mint egy forgószél. Két találkozás a tornácon, aztán már húzta is a tanácshoz. A lány még fel sem ocsúdott, ő pedig örült: ha viszik, hát menjen.
A költözésnél az egész család segédkezett. A szánkó nyikorgott a hóban, az erős pej lassan húzta a terhet. Márk nem volt otthon, bölcsen eltűnt. Henrietta a tornácról figyelte őket fagyos kíváncsisággal. Már indulóban voltak, amikor felbukkant Márk apja is, bólintott volna köszönésképp, de Géza csak villámokat szóró pillantással válaszolt, és csettintett az ostorral.
Hazafelé senki sem szólt. Ugyanilyen némán kerültek a ládák és batyuk vissza Boglárka gyerekkori szobájába. Renáta elővette azt a dunyhát, amit saját kezűleg varrt a legkisebbnek, megigazította a hímzett párnákat. Eszébe jutott, milyen reményekkel készítette a hozományt, amikor még nem tudta, ki lesz a vő. A torkát szorító igazságtalanság könnyei csendben hullottak.
Nem sokkal később megérkezett Réka Oláh, a nagyobbik lány. Kabátját sem vette le, úgy ölelte át a húgát. És ekkor a tizenkilenc éves Boglárka, aki addig egyetlen könnyet sem ejtett, még éjszakánként sem, nővére vállába temette arcát, és hangtalan, kétségbeesett sírás rázta meg.
– Gyere – suttogta Réka –, meséld el nekem. Mindent. Könnyebb lesz. Azzal bevezette a másik szobába, távolabb a szülők tekintetétől.
Csak ott, a nővérének beszélve kezdte megérteni Boglárka, mennyire becsapta saját magát. Nem akarta észrevenni Márk hidegségét, mogorva hallgatását mindig magára fogta. Anyja tanítása szerint rendben tartotta a házat, főzte a kedvenc ételeit, minden pillantásával azt kérlelte: „Lásd, érted teszem.”
Renáta belépett, leült a pad szélére. – Az jár a fejemben – mondta halkan –, hogy mi van, ha nem egyedül jött el onnan? Ha gyermek lesz?
– Akkor majd szembesítjük – vonta össze a szemöldökét Réka. – Nem tagadhatja le a saját vérét. A törvény mellettünk áll.
Boglárka arca kivilágosodott, a gondolat apró, reszkető reményt gyújtott benne. Úgy tűnt, az érzései még nem hűltek ki teljesen. – Nem tudom – vallotta be őszintén. – Jó volna, ha lenne egy kicsi.
– Te kis bolond – simította meg Renáta gyengéd keserűséggel. – Majd meglátjuk, mit hoz az idő.
– Gyere majd gyakrabban hozzánk – tette hozzá Réka. – Elüldögélsz a gyerekekkel, és lassan kiűzöd a szívedből azt a hálátlant.
– Talán el is mehetne valahová – vetette fel óvatosan Renáta. – Visegrádon élnek rokonok, oda is költözhetne egy időre.
– Ugyan már, anya – legyintett Réka. – Mit csinálna ott? Bujkálna a rokonságnál, mint aki szégyellnivalót tett?
Ismét csend telepedett rájuk. A jövő mindegyikükben más-más alakot öltött. Aztán az előszobában nyikordult az ajtó, nehéz léptek közeledtek, férfihangok moraja hallatszott: Géza érkezett valakivel. A mély, zengő hangból azonnal tudták, hogy Ildikó Kozma az, az apa unokatestvére, kemény természetű asszony. Kopogtatás nélkül lépett be, termetes alakja betöltötte a szobát.
– Kit siratunk itt? – kérdezte, végignézve az asszonyokon. – Mi veszett el? Úgy ültök, mint megázott verebek. A hangja olyan erős volt, hogy az utcán is hallhatták.
– Hát nem tudod, Ildikó, mi történt velünk? – kezdte Géza.
– Hallottam. És akkor mi van? Sírdogáljunk együtt? – legyintett. – Lányok, illik a vendéget asztalhoz hívni.
Idősebb volt mindannyiuknál, még Renátánál is, és gyakran nevezte őket „lányoknak” – nem gúnyból, hanem megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel. Végül mindannyian az asztal köré ültek, egyszerű vacsora mellett beszélték át újra és újra a történteket.
– Na, most már elég a panaszból – csapott az asztalra Ildikó. – Dolgom van veled, Boglárka. Bejönnél dolgozni a tanácshoz alám?
– Én? – nézett rá értetlenül a lány.
– Ki más? Könyvelő kell nekem. Miska bácsi már alig bírja a számokat, minden nap könyörög, hogy engedjem el.
– De én nem értek hozzá – bizonytalanodott el Boglárka.
– Hát honnan is értene – szólt közbe Renáta. – Egy iskolát végzett. Ment volna városba tanulni, de lebeszéltük. Féltettük. Most meg mindenki azt kérdezi, miért szökött el ilyen gyorsan a férjétől. Talán jobb lett volna akkor elengedni. Még most is elmehetne, gyárba dolgozni, oda felveszik.
– El akarjátok dugni a lányt? – nézett szigorúan Ildikó Renátára. – Akkor mégiscsak ő a hibás?
– Ugyan dehogy – legyintett Renáta gyorsan. – Ne is gondolj ilyet.
– Mégis úgy viselkedtek – felelte Ildikó –, mintha szégyenkezni kellene. Könnyebb elküldeni valakit, mint kiállni mellette, pedig…
A mondat ott függött a levegőben, és érezni lehetett, hogy a folytatás már egy új irányba tereli majd mindannyiuk sorsát.