Az őszi levegő azon az estén különösen sűrűnek és hidegnek tűnt, mintha magába szívta volna mindazt a keserűséget, ami az elmúlt napokban történt. Megállt a szobában, nehéz és mozdulatlan volt, a kemencében égő tűz pedig nyugtalan, táncoló árnyakat rajzolt a falakra. A lángok fényében egy fiatal lány állt, törékenynek és elveszettnek látszott. Fejét lehajtva tartotta, ujjai ösztönösen a hosszú, vastag fonata végét morzsolgatták. A keze remegett, egész teste megfeszült, ahogy érezte szülei tekintetét magán.
– Alig telt el egy hónap, és máris ekkora baj van köztetek. Mi történt? Mi futott át rajtatok, hogy idáig jutottatok? – szólalt meg az anyja, Renáta Budai. Hangjában nem annyira szemrehányás csengett, inkább mély, szorító aggodalom. A lányát nézte, aki váratlanul visszatért a szülői házba, és a szíve összeszorult egy rossz előérzettől.
A lány, Boglárka Mezei, csak némán rázta a fejét. Egyetlen szó sem jött ki a torkán. A könnyek maróan gyűltek a szemében, égették belülről, de ökölbe szorította a kezét, és megparancsolta magának, hogy tartsa vissza őket. Nem fog sírni. Nem engedi, hogy meglássák, mennyire igazságtalanul bántották.
– Hát miért hallgatsz? Kérdeznek téged – kapcsolódott be az apja, Géza Lukács. Az asztalnál ült, kérges, munkától barázdált kezeit maga előtt összekulcsolva. Valaha sűrű, sötét haja mostanra ősz szálakkal volt telehintve, a szemében pedig ott ült az évek fáradtsága és egy néma kérdés. Ezek a kezek baltát, ekeszarvat szorítottak már, most mégis tanácstalanul hevertek az asztalon.
Boglárka nagy levegőt vett, hogy elűzze a torkában rekedt gombócot. Úgy érezte, mintha az egész világ egyszerre nehezedett volna rá, és nem volt ereje megtartani.
– Márk nem akart velem együtt élni… azt mondta, menjek haza – suttogta végül. A szavai halkak voltak, mint a lehulló őszi levelek.
– Ez meg hogy lehet? – Géza eltolta maga elől a széket, arcán őszinte értetlenség jelent meg. – Egy hónapja esküdtetek, összegyűlt a rokonság, rendesen eljött hozzánk kérni a kezed. Mi romlott el ilyen hamar, hogy hazaszaladtál? Figyelj, Boglárka, ha te rontottál el valamit, én nem foglak mentegetni. Akkor fogod a holmidat, és visszamész a férjedhez. Ott van most az otthonod.
– Várj csak, Géza, előbb értsük meg, mi történt – lépett közbe Renáta, érezve, hogy a feszültség egyre nő. – Nem látod, hogy a lányunk teljesen össze van törve? Hadd mondja el, ne kergesd el azonnal.
– Én… én előbb anyával szeretnék beszélni – suttogta Boglárka, továbbra sem emelve fel a tekintetét.
– Hát jó, beszéljetek – morrant fel Géza. – De mondtam én az elején, hogy nem érzem ezt rendben. Túl gyors volt az egész esküvő. – Felkapta a kopott kabátját, kivágta az ajtót, és kilépett az udvarra, az őszi este csípős levegőjébe.
Anya és lánya kettesben maradtak. A szobát hosszú, halk suttogás töltötte be, Renáta sóhajai és Boglárka zaklatott, töredezett mondatai. A lány hol átkozódott, hol bizonygatta az igazát, szemeiben fájdalom és könyörgés csillogott, megértést keresve. Végül Renáta nehézkesen felállt, elküldte Boglárkát a közelben lakó nővéréhez, majd összeszedve minden erejét, kiment a férjéhez.
Géza az udvaron fát hasogatott, a balta minden csapása élesen visszhangzott a csendben.
– Géza, hallod-e – szólította meg Renáta –, a vejünk azt mondja, hogy Boglárka „megrontott”. Ezért nem akar vele élni.
– Micsoda? – a balta a levegőben maradt. – Mit jelent az, hogy megrontott? Mikor lett volna rá ideje? Rajta kívül mást nem ismert. Jó gyerek volt mindig. Vagy mi nem vettünk észre valamit?
– Ne légy már ilyen, hát rögtön hiszel neki? – csattant fel Renáta. – Én a lányunknak hiszek. Esküszik, hogy előtte senkihez sem volt köze. És látni rajta: tisztaság van a szemében, nem bűn.
– Ha ez hazugság, miért rágalmazza? És miért csak most, egy hónap után? Miért nem mondta azonnal?
– Pont ez az. Hallgatott, aztán egyszer csak hazaküldte. Mi ütött belé?
– Ezt nem hagyom annyiban – Géza olyan erővel vágta a baltát a tuskóba, hogy az hangos reccsenéssel kettéhasadt. – Elmegyünk a szüleihez, megkérdezzük, miért alázzák meg a lányunkat.
– Csillapodj, Géza – kérlelte Renáta. – Indulatból nem lehet beszélni. Szavakkal kell, nem ököllel.
Márk Mezei családja két utcával arrébb lakott, egy kicsi, szinte játék házban, amelyet még a nagymamától örökölt. Ott kezdődött a fiatalok rövid közös élete, amely ilyen hirtelen ért véget.
Másnap Renáta és Géza felkeresték a vejüket. Épp havat lapátolt az udvaron, amikor meglátta őket, és zavartan félrenézett.
– Adjon Isten, vő – lépett közelebb Géza, hangja halk volt, de kemény. – Mondd csak, miért kellett elküldeni a lányunkat?
– Maguknak is jó napot – egyenesedett ki Márk, a seprűre támaszkodva. – Nem küldtem el. Csak azt mondtam, váljunk külön.
– Megbolondultál? – csattant fel Géza. – Akkor miért esküdtetek? A lány sír otthon, az emberek beszélnek. Te mutogatsz rá, miközben tiszta lélekkel ment hozzád.
Márk egyik lábáról a másikra állt, a hópelyhek rátapadtak a hajára és a szempillájára. – Mindent megmondtam neki… elválunk, ennyi.
– Akkor mondd ki az okát – kérte Renáta könyörgő tekintettel. – Miben vétett ellened?
– Nem fogok vele élni – szorította meg a seprű nyelét. – Meg van rontva.
Géza előrelépett, mintha ütés érte volna. – Ha így van, miért hallgattál egy hónapig? Miért vezetted oltár elé, miért tettél esküt?
– Tudtam. Azt hittem, megszokom. Nem ment. Nem szeretem.
– Aljas vagy – rázta meg a fejét Renáta, arca vörös lett a dühtől. – Használtad, aztán eldobod. Hogyan nézzen az emberek szemébe? Hazudsz, én a lányomnak hiszek.
– Azt gondolnak, amit akarnak. Visszaadom maguknak a lányukat. Nem bántottam, hozzá sem értem. Épen kapják vissza.
– Jaj, Istenem… – Renáta a mellkasához kapott, hangja elcsuklott. – Hogy lehet így bánni a saját gyerekkel?
– Renáta, ülj le – kapta el Géza a feleségét. – Elmegyünk a szüleihez. Feleljenek a fiukért.
– Jó, jó, rosszul mondtam – kezdett mentegetőzni Márk, látva, hogy komolyra fordul a helyzet. – De akkor sem maradok vele.
Géza ekkor már elindult, karján támogatva a feleségét, és a kapu felé tartottak, nem sejtve, hogy a következő utcában újabb, még élesebb szavak várják őket.