Körülnézett: az apja már jóval távolabb járt a parcellák között. Márk ekkor a pólója alá nyúlt, és elővette az édesanyja keresztjét. A fém a bőre melegétől felhevült, szinte élőnek tűnt. Ennél értékesebb kincse nem volt. Ez volt az egyetlen láthatatlan szál, amely még összekötötte azzal a régi, boldog világgal, amely végleg mögötte maradt. Lehajolt, és óvatos mozdulattal a Paulina Berecz nevét viselő sírkő talapzata alá csúsztatta.
— Bocsássatok meg neki… — suttogta remegő hangon. — Bocsássatok meg Tímea néninek. Nem akart rosszat. Iszonyúan szenved. Kérlek, fogadjátok el ezt tőlem. Ez a legdrágább dolog, amim van. Az anyukámé volt. Ő volt a legjóságosabb ember, akit ismertem, és ő is meghalt. Nagyon hiányzik nekem. Tímea néninek is. Teljesen egyedül maradt. Vegyétek el a keresztet, és vegyétek le róla az átkot. Könyörgöm.
Válasz nem érkezett. Csak a szél futott végig a fenyők ágai között. Mégis, a szívében valami különös béke telepedett meg, mintha a kérését meghallották volna.
— Márk, szeretnék mondani valamit — szólalt meg az apja hazafelé menet, amikor már az autóban ültek. A férfi a vállára tette a kezét. — Megismerkedtem egy nővel. Nóra a neve. Mi… összeházasodtunk. Nagyon szeretne találkozni veled.
A világ újra darabokra hullott. Ezúttal végérvényesen. Márk csak bólintott, lenyelte a könnyeit, és kipréselte magából:
— Klassz…
Nóra néni — így kellett hívnia — mindenben az ellentéte volt Tímea Bálintnak. Mosolygós volt, túlpörgött, állandóan csacsogott. Ajándékokkal halmozta el, át akarta ölelni, de az érintése idegennek és tolakodónak hatott. Újra meg újra elfelejtette, hogy Márk nem eszik tojást, majd megsértődött, amikor a fiú visszautasította a reggelit.
— Hát ez meg mi? Annyit dolgoztam vele! Gombát tettem bele, zöldfűszert!
— Nem eszem tojást… — ismételte Márk, egyre nagyobb bűntudattal.
— Jaj, igaz is, drágám, elfelejtettem! — csapott a homlokára Nóra.
Másnap viszont minden elölről kezdődött.
Két hónappal később, amikor az első puha hó beterítette az utcákat, leültették a nappaliban, és ragyogó arccal jelentették be:
— Kistestvéred lesz! Egy húgocskád!
Márk mindent megértett. A legrosszabb sejtései valóra váltak. Többé nem volt igazán szükség rá. Erőltetett mosollyal felelte:
— De jó… Akkor szülinapomra kaphatok egy cicát?
— Micsoda cicát? — csapta össze a kezét Nóra. — Tele vannak bacilussal! Apád ráadásul allergiás!
Az apja csak tanácstalanul széttárta a karját. A próbálkozás elbukott.
A születésnapján új telefont kapott. Úgy tett, mintha odáig lenne érte. Valójában a legszebb ajándék a Tímea nénitől érkezett csomag volt. Az első Harry Potter-könyv lapult benne. Az apja szerint még korai volt, de Márk két nap alatt kiolvasta, és azonnal kérte a folytatást.
— Karácsonyra megkapod — ígérte Nóra. — Tökéletes ajándék lesz!
Ebben a pillanatban villant belé a felismerés. Tímea néni mindvégig gondolt rá, ajándékokat küldött, figyelt rá. És ők? Egyszer is eszükbe jutott?
— Apa… mikor van Tímea néni születésnapja?
— Hm… — töprengett az apja. — Azt hiszem, december ötödikén. Küldhetnénk egy képeslapot.
De Márknak nem képeslap kellett. A fejében megszületett a Terv.
Úgy dolgozott, mint egy igazi titkosügynök. Osztálytársa, Levente Kárpáti — aki rutinos buszozó hírében állt — segített neki. Amíg a felnőttek vacsoráztak, megszerezte az apja bankkártyáját, és online vett két jegyet Tokajba: magának és az apjának. A rendszer automatikusan kitöltötte az adatokat. Kinyomtatta a jegyeket, majd törölte az értesítést az e-mailből. A piacon egy bundás sapkás öregtől szerzett egy vörös kiscicát — ajándékba adta, csak arra kérte Levét, hogy egy éjszakára vigyázzon rá. December ötödikén Márk úgy tett, mintha iskolába indulna, magához vette a cicát, és a pályaudvar felé vette az irányt.
A szíve a torkában dobogott. A jegyellenőr rákérdezett:
— Hol vannak a szüleid?
— Ott, a tömegben… mindjárt utolérem apát! — vágta rá, és már fel is ugrott a buszra.
Ez volt élete legijesztőbb, ugyanakkor legizgalmasabb utazása.
Tokajban vastag hó borította az utcákat. A kiscica a kabátja alatt panaszosan nyávogott. Egy kedves asszony útbaigazította. Az ismerős ház előtt megtorpant. Mi van, ha Tímea néni haragudni fog? Ha elküldi?
Amikor azonban ajtót nyitottak, a nő arca nem lett dühös. Először megriadt, majd zavart lett, végül olyan őszinte öröm ragyogta be, hogy Márk majdnem elsírta magát.
— Márk! Jó ég! Egyedül jöttél? Teljesen átfagytál! Gyere be gyorsan! Azonnal felhívom apádat! Ez… ez mi nálad? — meredt a mozgó kis csomagra a fiú kabátján.
— Neked hoztam… Boldog születésnapot — rekedten ejtette ki.
Némán nézték egymást. Aztán Tímea halkan megszólalt:
— Nemrég Paulinával álmodtam. Mosolygott, integetett… de én még mindig félek… nem tudom elengedni…
Márk hatalmas mosollyal felelt, erőltetés nélkül, őszintén:
— Itt vagyok. Élek. És nagyon szeretlek. Tudom.
Tímea Bálint arca megremegett, ajkai reszkettek. Az egyik karjával felkapta a kiscicát, a másikkal magához szorította Márkot — szorosan, védelmezően, úgy, ahogy csak egy anya tud ölelni.
— Rozsda… — suttogta, miközben simogatta az apró bundát. — Köszönöm… köszönöm neked, drágám.
Az apja persze alapos fejmosást tartott, de a szemében nem harag, inkább halk tisztelet csillogott.
— Igazi férfi lesz belőle — mondta Nórának, amikor azt hitték, Márk alszik. — Okosan megszervezte. Megengedem neki, hogy a téli szünetben Tímea néninél legyen. Rozsdához megy vendégségbe.
— Ez felháborító! Büntetést érdemel! — háborgott a mostohaanya.
— Az én fiam — felelte az apa nyugodtan. — Azt tette, amit helyesnek érzett. Egy szeretett emberért. A kislányunknak a világ legjobb bátyja lesz.
Az ágyában fekve Márk egy új, mégis ismerős képet szorított magához: az anyáét, aki nem eltűnt, hanem őrangyallá vált, és Tímea nénijét, akinek jéggé fagyott szíve végre felengedett. Tudta, hogy valahol, a falusi temető hideg kövei alatt ott pihen az édesanyja keresztje — a legnagyobb ár, amit valaha kifizetett a legértékesebb dologért: a szeretet jogáért, és azért, hogy őt is szeressék. Ez volt élete legigazabb alkója.