Amikor Kapitány jóízűen nekilátott a falatnak, Tímea Bálint még meg is simította a hátát, gyors, szinte ösztönös mozdulattal. Ez az apró gesztus tette mindazt, ami ezután következett, különösen váratlanná és fájdalmassá.
Néhány nappal később a macska eltűnt. Márk Csermely eleinte nem esett pánikba: egész nap hívogatta, benézett az ól mögé, az udvar sarkaiba, a kamrába és a pajtába is. Estére azonban nyugtalanság költözött belé. Amikor végül a fürdőház mögött rátalált, minden reménye egyetlen pillanat alatt szertefoszlott. Kapitány mozdulatlanul feküdt, bundája hideg volt, a teste élettelen. Márk fejében azonnal megszületett a gondolat, éles és könyörtelen formában: „Megmérgezte. Ő tette. Hiszen figyelmeztetett.”
A sírás megállíthatatlanul tört fel belőle. Könnyei forrók voltak, dühösek, szinte fájt, ahogy potyogtak.
Berohant a házba, ujjával Tímea Bálint felé mutatott, aki dermedten állt a konyhában.
— Te voltál! Te ölted meg! — kiáltotta rekedten. — Gyűlöllek!
Arra számított, hogy a nő visszakiabál, esetleg ellöki magától, talán meg is üti. Ehelyett Tímea hosszasan ránézett. Tekintetében nem harag volt, hanem valami mély, régi és kimeríthetetlen szomorúság.
— Szóltam előre — mondta halkan, érzelem nélkül.
Ezután felvette a bélelt kabátját, magához vette a lapátot, és kiment az udvarra. Márk zokogva követte. Csak akkor értette meg, mire készül, amikor meglátta, hogy a veteményes mögött, a sűrű málnabokrok közelében gödröt ás. A fiú visszaszaladt a házba, keresett egy erős kartondobozt, és óvatosan belefektette Kapitány testét, mintha ezzel még bármit jóvátehetne.
Szótlanul temették el a macskát. Tímea egy nagy, lapos követ cipelt oda, és a sír fejéhez állította. Márk késő őszi virágokat szedett: őszirózsát és bársonyvirágot. Amikor letérdelt, a tekintete megakadt néhány hasonló kövön, amelyek szabályosan sorakoztak a közelben. Több is volt belőlük.
— Ezek… mik? — kérdezte halkan, összeszoruló mellkassal.
— Sírhelyek — felelte röviden Tímea.
— Kié?
— Azoké, akiket szerettem.
Márk levegőt sem kapott egy pillanatig. Ordítani akart, hogy „akkor tényleg te ölted meg őket?”, de a szavak bennragadtak. Tímea leült egy mohával borított kőre, arcát a tenyerébe temette. Amikor megszólalt, hangja tompa volt és repedezett, mintha a föld alól érkezne.
— Tizenhat éves voltam. Ostoba, kegyetlen, és nem gondoltam semmire előre. Az osztályunkba járt egy lány. Paulina Berecz. Mindenki csúfolta, bolondnak nevezték. Valóban… más volt. A bátyja, Gellért Beke pedig még különösebb. Nem tanult, otthon élt, beteg volt. Állandóan követett, motyogott valami érthetetlen nyelven. Féltem tőle, undorodtam. Egy nap elvesztettem a fejem, megfordultam, és a legocsmányabb szavakat zúdítottam rá. Már nem is emlékszem pontosan, mit mondtam. Csak arra, hogy borzalmas volt.
Elhallgatott, ujjai között eltört egy száraz virágszár.
— Egy héttel később belefulladt a folyóba. Paulina azt mondta, én tehetek róla. Hogy megbabonáztam. Azt is mondta, hogy a nagyanyja, akit mindenki boszorkánynak tartott, átkot tett rám: akit megszeretek, meghal. Én kinevettem. Őrültnek neveztem. Össze is verekedtünk… az volt az egyetlen verekedésem egész életemben.
Márk mozdulatlanul hallgatta. Hideg borzongás futott végig a hátán.
— És… ez igaz? — suttogta.
— Igaz — felelte Tímea, üres tekintettel. — Itt fekszik Mirka, a kutyám. Ott Muskétás, a macskám. És itt… — hangja megremegett — Aliz Sárközi. A kislányom. Egy évet sem élt. Az orvosok szerint szívhiba volt. Véletlen. Én tudom, hogy nem az.
Könnyes szemmel nézett Márkra, és a fájdalom, ami belőle áradt, szinte megszédítette a fiút.
— Azt a nagyanyát boszorkánynak tartották. Nem hittem benne. Most már hiszek. És bánom. Minden percét. Ha vissza lehetne csinálni…
— Csak bocsánatot kellett volna kérned! — bukott ki Márkból. — Te is mindig ezt mondtad nekem!
— Igen — mosolyodott el keserűen. — De itt nem elég egy szó. Áldozat kell. Valami igazán fontos. És én ezt már nem tehetem meg. Ő meghalt. Három évvel később. Tüdőgyulladásban. Fáztak, szegények voltak, senki nem segített rajtuk.
Hirtelen felállt, leporolta a szoknyáját, és szó nélkül elindult a ház felé, otthagyva Márkot a némán álló kövek és az őszi szél susogása között.
Másnap valóságos csoda történt: váratlanul megérkezett az apja.
— Na mi van, te csirkefogó, hiányoztam? Pakolj, indulunk haza!
Márk öröme mindent elsöpört, egy időre még Tímeáról és a nyomasztó történetről is megfeledkezett. Csak búcsúzáskor érezte, hogy gombóc nő a torkában. Tétován lépett a nő elé, de Tímea megelőzte: magához szorította, olyan erővel, hogy roppantak a csontjai, majd megcsókolta az arcát.
— Köszönöm, hogy itt voltál — suttogta, és hangja most először volt meleg. — Vigyázz magadra.
Útközben az apja szokatlanul feszült és vidám volt egyszerre: hangosan énekelt a rádióval, és újra meg újra kérdezgette a nyárról.
— Megállunk a temetőnél — mondta egyszer csak, letérve az ismerős útra.
— Miért? — csodálkozott Márk.
— Ott nyugszik a testvérem. És a te… unokatestvéred. Csecsemő volt, nem is ismerted. A bátyám, Sándor Pálfy később halt meg, vadászbalesetben. Ritkán járok erre.
Márk mindent megértett. Tímea nem az apja testvére volt. Hanem a meghalt bátyja felesége. Egy özvegy, akinek magánya most hirtelen végleges értelmet nyert.
Amíg az apja a gondozott síroknál igazgatta a kerítést, Márk a keskeny ösvényeken sétált. Nem félt: gyakran jártak ide az anyjához. Most is hozzá beszélt gondolatban, segítséget kérve. Ekkor pillantotta meg a két szerény, de ápolt sírkövet egymás mellett: „Paulina Berecz” és „Gellért Beke”. A szíve hevesen verni kezdett, és ahogy a napfény átszűrődött a fák lombján, Márk hirtelen megértette, mit kell tennie.