A tétlenség lassan megőrjítette. Tímea Bálint, látva a rajta ülő búskomorságot, egy délután azt javasolta, menjen ki a faluba, ismerkedjen meg a környékbeli srácokkal. A próbálkozás azonban csúfos véget ért: az egyik, termetre jóval nagyobb fiú „csak öt percre” elkérte Márk Csermely telefonját. Amikor Márk nemet mondott, a másik erővel próbálta kitépni a kezéből. Dulakodás lett belőle, por, kiabálás, felhorzsolt térd. Ezt követően Márk elhatározta, hogy többé nem kíván senkivel összebarátkozni.
— Antiszociális vagy, pont mint az apád — morogta a nagynéni, amikor meglátta a vérző sebet. — Gyerekkorában ő is állandóan összeveszett mindenkivel.
— Nem vagyok antiszociális! — csattant fel Márk. — Ő viselkedett pocsékul!
— És te talán mintadiák voltál? — legyintett Tímea. — Egy telefon csak vasdarab. Meg kell tanulni osztozni. Menj, és kérj bocsánatot.
— Nem megyek!
— Azt mondtam, kérj bocsánatot!
Ezúttal nem sírt. Helyette forró, maró düh töltötte el. Akkor értette meg, miért él ez az asszony egyedül. Ki tudna megszeretni egy ilyen mogorva teremtést? Még egy macskája sincs. Zsebében görcsösen összeszorította a kis keresztet, amit mindig magánál hordott, és a szíve furcsa módon megnyugodott.
Aznap este a nagynéni váratlanul megszólalt:
— A nappaliban az alsó polcokról nyugodtan válogathatsz. Talán akad ott valami élvezetesebb is, mint azok a képregényeid.
Márk régóta sandított a régi könyvszekrény felé, de eddig nem mert közel menni. Egyszer hozzáért egy bőrkötéses, aranymintás kötethez, mire Tímea olyan kiabálásba kezdett, hogy a fiú földbe gyökerezett lábbal állt. Most, az engedély birtokában, lelkesen vetette bele magát a polcok közé. Egy vékony, agyonolvasott könyv akadt a kezébe: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény.
Egyetlen este alatt végzett vele. Narnia varázslatos világa magába szippantotta, és hosszú hónapok után először nem maradt hely a lelkében a szomorúságnak.
— Timi néni, van folytatása? — kérdezte másnap reggel reménykedve.
Az asszony rápillantott a borítóra.
— Kellene, hogy legyen.
— És hol találom? Melyik polcon?
— Nincs meg — zárta le kurtán.
Márk nagyot sóhajtott.
— Ne fújj úgy, mint egy gőzmozdony! — mordult rá Tímea. — Válassz másikat.
Nem akart tovább könyörögni, így leemelte A három testőrt, de unalmasnak találta, ezért inkább kiment levegőzni.
Ekkor érte a meglepetés. A tornácon, összegömbölyödve, egy hatalmas, sokat megélt kandúr ült. Az egyik szemét fehér hályog borította, bundája csomókban állt, az egyik füle cafatokra volt szakadva. Mégis volt benne valami fenséges, amitől Márk azonnal megszerette. Óvatosan kinyújtotta a kezét. A macska hunyorított az egyetlen ép szemével, majd megengedte a simogatást, és rekedtes dorombolással válaszolt.
— Éhes vagy? — suttogta Márk.
A kandúr nedves orrával a tenyeréhez bökött.
— Várj, hozok neked valamit.
Kénytelen volt bemenni a házba.
— Kaphatnék egy kis tejet? Vagy kolbászt?
— Minek az neked? — kérdezte gyanakodva Tímea Bálint.
— A macskának. Kint van a tornácon, csontsovány szegény.
A nő szó nélkül kiment, végigmérte az állatot, majd fintorgott.
— Kóbor dög. Tele van nyavalyával, még veszett is lehet. Tűnj innen! — Egy határozott rúgómozdulatot tett felé, nem találta el, de az üzenet világos volt. A macska fújt egyet, majd méltóságteljesen eltűnt a bokrok között.
Márk megértette, hogy innentől titokban kell cselekednie. Másnap az ebédjéből csent el egy darab főtt csirkét, és kivitte a kandúrnak. Az állat mohón falta fel, aztán odatartotta a fejét, hogy megvakarják az épen maradt füle tövét.
— Kapitány leszel — döntötte el Márk.
Attól kezdve lett egy barátja. Hosszú órákat töltöttek együtt a kert végében, egy öreg tuskón ülve. Márk mesélt az olvasmányairól, elmondta a félelmeit, a bizonytalanságait, és arról ábrándozott, miként beszéli rá az apját, hogy vigyék magukkal Kapitányt a városba. Óvatos volt; Tímea egyszer sem kapta rajta.
Néhány hét múlva, új olvasnivalót keresve, egy egész kupac könyvre bukkant: C. S. Lewis művei. Caspian herceg, A Hajnalvándor útja… majdnem felugrott örömében.
— Timi néni! Ezek folytatások! — rohant be a konyhába, kezében a kötetekkel.
Tímea Bálint vállat vont, miközben a lekvárt kavargatta.
— Igen. Azt mondtad, szeretnéd. Postán rendeltem, tegnap jött meg.
Márk, önkívületben, átölelte a derekát, arcát a durva vászonkötényhez szorította.
— Köszönöm! Te vagy a legjobb!
Az asszony megmerevedett, mintha áram ütötte volna meg. Egy mozdulattal kibújt az ölelésből, arca kővé vált.
— Ne tapadj rám! Menj, olvass!
Teljesen kiismerhetetlen volt.
Az új könyvek annyira lekötötték Márkot, hogy pár napra megfeledkezett Kapitányról. Csak akkor jutott eszébe, amikor hideg, szűnni nem akaró eső zúdult le. „Szegény Kapitány” — szorult össze a szíve. — „Megázik és megbetegszik.” Mintha válaszul érkezett volna a gondolatra, a tornácról panaszos nyávogás hallatszott.
— Timi néni, bejöhetne a házba? Legalább az előtérbe! Kérlek! Teljesen elázik!
Márk már készült az elutasításra, a dühös szavakra, de a nő fel sem nézve csak nagyot sóhajtott.
— Jól van. De ügyelj rá, ne mászkáljon mindenhová. És ne sírj, ha megdöglik.
A hideg futott végig Márk hátán. Ezek a szavak baljósan csengtek, mégis nyitva állt az ajtó. Kapitány, csuromvizesen, besurrant, és azonnal összegömbölyödött a régi lábtörlőn.
Ettől kezdve a macska a ház tűrt, félig titkos lakójává vált. Meglepően kifinomultan viselkedett: nem ugrott fel az asztalra, nem karmolta a bútorokat, többnyire Márk lábánál pihent vagy a sparhelt mellett melegedett. Márk egy furcsaságot is észrevett — a pirogok azóta kizárólag krumplival készültek, tojás nélkül.
Tímea továbbra is morogva méregette a macskát, de Márk boldog volt. Egy alkalommal pedig olyasmit látott, amire nem számított: Tímea Bálint, azt gondolva, hogy senki sem figyeli, letört egy falat kolbászt a szendvicséből, és odadobta Kapitánynak, mintha csak egy pillanatra engedett volna meg magának egy apró, titkos gyengeséget.