Amikor az édesanyja elment, az apja gondosan eltüntette a lakásból az összes fényképet. Nem bírta nézni, ahogy a hétéves Márk Csermely megdermed a kimerevített mosolyok előtt, ahogy az alsó ajka akaratlanul megremeg, és hangtalan, mégis maró könnyek csorognak végig az arcán. Már nagynak számított, tudta a szabályt: a férfiak nem sírnak. Csakhogy a szíve szilánkokra tört, és ezek a belső szilánkok újra meg újra felsértették, valahányszor eszébe jutott anyja melege, hangja, tekintete.
Egy esztendő múltán mégis tompulni kezdett az emlék. Anyja arca elmosódott fénnyé vált benne. Néha álmában visszatért, annyira élesen, hogy ébredéskor pár pillanatig még úgy érezte, ott van mellette a párnán a meleg. Aztán a kép szertefoszlott, helyét átvette a hűvös reggel, és csak egy szorító, elviselhetetlen üresség maradt utána. Márk felhúzta a lábát a fotelbe, tenyerébe zárta az anyjától megmaradt apró keresztet a vékony láncon, és a csendnek suttogta: „Anya, gyere vissza! Kérlek, ne tűnj el végleg!” A válasz mindig ugyanaz maradt: néma csönd.
Egy este az apja, miközben szétszórtan lapozgatta a leveleket, úgy szólt hozzá, hogy nem is igazán rá nézett:
— Márk, hosszú kiküldetésem lesz. Az egész nyárra. A nagynénédhez mész. Falura.
A nagynéniről alig tudott valamit. Évente egyszer, karácsony környékén vagy a születésnapján érkezett egy csomag. A durva kartondobozon gondos, már-már kalligrafikus írással állt: „Bálint Tímea, Tokaj”. A csomag szárított almát, hagymát és valami idegen, fás illatot árasztott.
Tokajig kétórás út vezetett. Az apja, aki máskor hallgatag volt és befelé forduló, most megállás nélkül beszélt. A gyerekkoráról mesélt, arról, hogyan nőtt fel ebben a faluban, és hogy tizenhárom évesen, a nagymama halála után költöztek el a városba.
— Úgy bömböltem, mint egy kisgyerek — mosolygott feszülten, miközben folyton a telefonjára pillantott. — Nem akartam eljönni. Itt maradtak a barátok… meg egy lány. Kata Fenyvesi. Vörös hajú, szeplős. Még szökni is próbáltam. Kiderítettem a jegy árát, elloptam a pénzt, elmentem a buszpályaudvarra. De a pénztáros nem adott jegyet egy gyereknek, rendőrt hívott. Hazavittek. Verésre számítottam, de az apám… a nagyapád… csak vállon veregetett, és azt mondta, rendes férfi vagyok, jó helyen van a szívem. Végül nem mentem vissza. Aztán megismerkedtem az anyáddal, és minden régi dolog elhalványult.
Márk hallgatott. Kilométerről kilométerre nőtt benne a szorongás. Soha nem járt falun, soha nem élt idegenekkel. De a leginkább nem ez ijesztette meg, hanem apja kényszeres beszédessége. Anyja halála óta szótlan volt, mint a kő, most pedig úgy ömlöttek belőle a mondatok, mintha rettegne attól, hogy a csendben kérdések hangzanak el, amelyekre nincs válasza.
Tímea Bálint meglepően hasonlított az apjára: szikár testalkat, nyílegyenes tartás, rövidre vágott, szalmaszín haj. A régi, de masszív faház küszöbén várta őket, karba font kézzel. Hideg, méricskélő pillantása végigsiklott Márkon.
— Na, gyere — morogta, és beengedte őket az előtérbe, ahol friss tej és mezei fűszerek illata keveredett. — Esztek?
Sűrű, tartalmas borscs és pirosra sült pirogok kerültek az asztalra. A pirogok krumplisak voltak… meg tojásos-hagymásak. Márk irtózott a tojástól, a szagától is felfordult a gyomra. Mégis, pironkodva és udvariatlanságtól félve, némán küszködött, villával kiszedegetve a gyűlölt tölteléket, amit az asztal alá pöckölt. Abban reménykedett, hogy akad egy macska, amely eltünteti a bizonyítékot. De az első három nap alapos kutatása után kiderült: macska nincs. Rákérdezni nem mert. A nagynéni hűvös közönnyel bánt vele, mintha nem élő gyerek volna, hanem egy kényelmetlen csomag, amit ideiglenesen megőrzésre átvettek.
Esténként, amikor a honvágy és az anyja utáni fájdalom elviselhetetlenné vált, legszívesebben odalépett volna ehhez a szögletes, száraz asszonyhoz, hogy megölelje. Behunyta volna a szemét, és elhitte volna, hogy az anyja az. Csakhogy Tímea néninek kályhafüst-, gyújtós- és kesernyés fűszag jutott, nem parfüm és édes süteményillat. Egy éjjel rémálom ébresztette, sírva rohant át hozzá. Tímea Bálint nem vigasztalta meg: szigorúan visszaküldte az ágyába, és rászólt, hagyja abba a „nyafogást”, mert boszorkányok nincsenek. Márk visszament, a takaró alá bújt, a keresztet a markába szorította, és addig suttogta, míg el nem aludt: „Anya velem van, anya megvéd.”
Úgy tűnt, a nagynéni mindig elégedetlen vele.
— Mit művelsz már megint? — csattant fel, amikor rajtakapta a pirogban való turkáláson.
Márk szíve a torkába ugrott. Összeszedte a bátorságát:
— Én… én nem eszem tojást.
— Ugyan miért?
— Büdös — mondta őszintén.
A nő megrázta a fejét, keskeny ajka vonallá préselődött.
— Badarság. A tojás egészséges. Fehérje, vitamin. Eszed.
Márk lehajtotta a fejét, érezte, ahogy a könnyek gyűlnek. Csak sírni ne. Csak ne nevezze megint nyafogósnak.
Unalom volt minden napja. Az apja által összegyűjtött könyveket két nap alatt kiolvasta — túlságosan gyerekesnek bizonyultak számára, és nem maradt más, ami elterelhette volna a gondolatait. Így kezdődött az a nyár Tokajban, amelynek eseményei hamarosan új irányba terelték Márk magányos napjait.