Összepakoltak, még egyszer elköszöntek Lilla Kozmától, aztán csendben távoztak.
Aznap este Lilla mindent elmesélt Beáta Hegedűsnek, az anyósának. Úgy határoztak, hogy a döntést Márton Erdélyi jelenlétében hozzák meg, ezért kényelmesebbre ültették, magasabbra támasztották párnákkal, hogy a háta megtartva legyen.
— Jaj, Lillám, nekem ez az egész olyan különös — csóválta a fejét Beáta. — Mi van, ha szélhámosok? Vagy még annál is rosszabbak?
— Mama, nem tudom — felelte halkan Lilla. — Csak szeretnék hinni benne, hogy igaz, amit mondanak.
— És ha szervkereskedők? Miért ne? Nemrég olvastam egy újságban egy borzalmas esetről…
Márton az édesanyjára nézett, a szája sarkában apró rándulás jelent meg, mintha mosoly bujkálna benne.
— Te mit gondolsz, Marci? — hajolt közelebb Beáta. — Ha egyetértesz, pislogj kettőt.
A halvány mosoly eltűnt az arcáról, a tekintete elkomolyodott, majd határozottan, jól kivehetően kétszer pislogott.
— Akkor az Isten legyen velünk — sóhajtott az asszony. — Lilla, fel fogod hívni őket?
— Igen, fel.
— Akkor ne halogasd.
Három nappal később Mártont egy klinikára szállították, ahol fokozott felügyelet várt rá. Aznap Lilla és Beáta először érezte azt két év után, hogy igazán levegőhöz jut. A mozdulatlan test ápolása embert próbáló volt, de talán még nehezebb volt elviselni azt a tehetetlenséget, amit mindhárman nap mint nap megéltek. Fájt látni, hogy Márton szenved, és hogy saját magát is tehernek érzi. Lilla gondolatai néha ijesztő irányt vettek: volt, hogy bűntudattal vegyes megkönnyebbülést érzett amiatt, hogy a férje nem képes felállni. Rettenetesen félt attól, mi történne, ha Márton képes lenne véget vetni a saját gyötrelmének. A sérülései azonban még ezt a lehetőséget is elvették tőle. És ezért, bármilyen szörnyen hangzik, hálát adott.
Fél év telt el. Több komoly műtét, számtalan kezelés és szüntelen gondoskodás után Márton elkezdett szótagolva beszélni, és a bal kezének ujjait is alig észrevehetően meg tudta mozdítani. Mindez óriási erőfeszítésébe került, utána hosszú órákig aludt kimerülten.
Újabb hónap múltán már önállóan, lassan meg tudta rágni a könnyű ételeket. Beáta szinte gyermeki lelkesedéssel turmixolt banánt, aprította a főtt répát, és tápláló italokat készített neki. Lilla sem maradt el mögötte. Gábor Oroszt eközben alig látták, a kezeléseket szinte teljes egészében Eszter Fazekas felügyelte.
Két év után Márton saját lábán hagyta el a kórházat. Man kóval, de önerőből, Lillára támaszkodva.
És fél évvel később…
— Mama, tudja, bezárták azt a klinikát — szólalt meg Lilla. — Tegnap arra vezettem, minden le van kerítve, valami építkezés folyik.
— Tényleg? Vajon mi lesz ott?
— Fogalmam sincs. Néha mégis az az érzésem, hogy Gábor, Eszter… meg az egész hely…
— Mire gondolsz, kislányom?
— Arra, hogy ők voltak a mi őrangyalaink. Gábor az enyém, Eszter pedig Mártoné.
Beáta felállt, keresztet vetett az ablak felé, majd bólintott.
— Tudod, Lilla, én a mai napig ugyanígy érzem.
— Miről suttognak itt a hölgyek? — lépett be a konyhába Márton, félmeztelenül, az arcán még fehéren csillogott a borotvahab.
— Semmi komolyat, fiam — legyintett Beáta. — Csak asszonyi fecsegés. Nem törlöd le azt a habot?
Márton lassan felemelte a jobb karját, kissé eltorzult az arca az erőlködéstől, majd végighúzta a kezét az arcán.
— Még szokom. Minden újrakezdés — mondta, és szélesen elmosolyodott.
— Te csak ne bohóckodj — lépett oda Lilla, és törölközővel letisztította az arcát. — Mert éjjel még megbánod.
Beáta felnevetett, és nagyot kortyolt a teájából.
— Szégyentelen vagy, Lillácska — vonta magához Márton a feleségét.
— Az bizony — mosolygott Lilla. — Jogom van örülni a női boldogságomnak.