…hiszen ő maga is látta, mennyire összeroppant Lilla. Túl fiatal még, mondta magában újra és újra Beáta Hegedűs.
— Anya… miről szeretne beszélni? — Lilla összeráncolta a homlokát, majd leült a kicsi konyha egyik székre. — Főzzek teát?
— Jaj, kislányom, most nem a tea a fontos — legyintett fáradtan az asszony. — Nektek Mártontal nem született gyereketek… és már nem is lesz. — Hangja megremegett. — Ha úgy döntesz, hogy elmész, megértem. Nem foglak elítélni érte.
Az a jeges érzés újra végigcsorgott Lilla belsejében, mintha a szíve mélyéről egészen a hasa aljáig ömlene szét.
— Beáta Hegedűs, én… — kezdte volna.
— Kérlek, most ne mondj semmit — vágott közbe halkan az idősebb nő. — Nem kell magyarázkodnod. Tudni fogom, mit érzel.
Lilla felállt, az ablakhoz lépett. Kiáltani akart, de a hang bennrekedt. A mellkasa szorított, a levegő nehezen jött.
— Nem, Beáta Hegedűs — szólalt meg végül, és szándékosan így szólította, ahogy csak ritkán, konfliktus idején. — Én mégis kimondom. Márton a férjem. És bocsásson meg, de amit most mond, az képtelenség.
Megfordult. A tekintetük találkozott, egyikük sem nézett félre. Egyetlen pillanat telt el csupán, aztán mindketten zokogva borultak egymás nyakába.
— Drága gyermekem… — suttogta Beáta Hegedűs. — Minden nap imádkozom értetek. Hogy az Isten adjon nektek erőt. Hiszen történnek csodák… talán még helyreállhat minden.
Ezután újabb beszélgetések következtek. Barátnőkkel, ismerősökkel. Ezek a szavak gyakran mélyebbre vágtak, mint az a végzetes hír, amely gyökerestül felforgatta az életét.
— Lilla, gondolkodj már! — Melinda Székely ült vele szemben egy nyári kávézóban, vékony cigarettát szívva. Keleties vonásai keményebbé tették a mondatot. — Előtted az egész élet. Ő meg… hát most már nem is férfi igazán. Csak egy test.
— Melinda, kérlek, hagyjuk ezt — felelte Lilla halkan. — Nem ezért hívtál ide, ugye?
— Mit hagyjuk? Mostantól pelenkákat meg edényeket cipelsz utána egész életedben?!
Lilla hirtelen felpattant.
— Melinda, fogd vissza magad! Megkértelek!
— Mi bajod van? — Melinda körbenézett. — Ne kiabálj! Nem mondtam semmi különöset. Talán én tehetek róla, hogy lebénult a férjed? — Aztán oldalra fordult. — Maga meg mit bámul engem?! — szólt oda egy kopaszodó férfinak.
A férfi nem válaszolt. Lilla egy pillantást vetett Melindára, felkapta a táskáját, és elindult kifelé. Utána még odavetették:
— Menj csak, menj!
„Menj a fenébe” — gondolta Lilla, miközben könnyeit visszatartva a járdán haladt a rakpart felé. Friss levegőre vágyott. A folyónál már hűvös volt, augusztus a végéhez közeledett, az ősz szinte tapinthatóan közelített. Dideregve a korlátnak támaszkodott, és a vizet nézte. Gondolatai egymásra torlódtak: gyűlölet Melinda iránt, harag önmaga és az élet felé, szánalom Mártonért, majd önsajnálat, végül mindent elátkozott. Egy pillanatra az a gondolat is felvillant benne, hogy egyszerűen a vízbe veti magát, és véget vet mindennek. A döntés súlya nőtt benne, az idő darabokra hullott. Megmozdította a lábát.
— Kisasszony, elnézést… beszélhetnénk egy percre?
Lilla összerezzent, kizökkent, és a hang irányába fordult. Egy fiatal férfi állt előtte, ismerősnek tűnt, de nem tudta hová tenni.
— Sajnálom, egyedül szeretnék lenni — mondta fáradtan.
A férfi megköszörülte a torkát.
— Ne haragudjon, nem tartanám fel sokáig. Véletlenül hallottam a beszélgetésüket a nyári kávézóban…