— Márton, ébredj fel, ideje felkelni — szólalt meg halkan Lilla Kozma, miközben gyengéden megérintette a trikót viselő, testes férfi vállát, és óvatosan lehúzta róla a takarót. — Nézzük csak, hogyan is állunk ma. Remélem, minden rendben ment az éjszaka.
A férfi lassan kinyitotta a szemét, tekintete a nő arcán állapodott meg, majd ajkai egyik sarka alig észrevehetően megemelkedett.
— Maradj csak nyugodtan, ne erőltesd meg magad — mondta Lilla. — Mindjárt rendbe hozlak.
Felbontotta a nedves törlőkendők csomagját, és finom mozdulatokkal áttörölte Márton arcát, majd az állát és a nyakát is, közben kissé megemelve a fejét. Nem volt könnyű egyszerre mosolyogni és megtartani a súlyos férfifejet, miközben gondosan dolgozott.
— Kész is vagyunk az arcmosással — jegyezte meg biztató hangon. — Most pedig lassan nekiállunk felkelni.
Márton újra lehunyta a szemét.
— Hé, Márton! Most nem alvás következik — szólt rá gyengéden. — Lépésről lépésre átfordulunk az oldaladra.
Lilla mindkét karját a férfi háta alá csúsztatta, és türelmesen segített neki oldalra fordulni. Ezután le kellett majd engedni a lábakat az alacsony ágyról, felültetni, végül pedig jött a legnehezebb rész: átemelni őt a kerekesszékbe.
A huszonhét éves Lilla Kozma már két éve végezte el ezt a reggeli rutint minden egyes nap. És ez csupán a kezdet volt. Reggeli, kezelések, mosdó, újabb eljárások, ebéd, pihenés, majd ismét ugyanaz a körforgás egészen estig. Ő döntött így? Igen, kizárólag ő. Választhatott volna más utat is? Elméletben igen, de valami mélyen belül mindig megálljt parancsolt: a szánalom, a kötelesség és a boldog befejezésbe vetett makacs remény együttese.
Az a férfi, akiről gondoskodott, a férje volt.
Miután mindent elrendezett Márton körül, Lilla készülődni kezdett a munkába. A férfi rokkantsági ellátást kapott, de az összeg még az alapvető szükségletekre sem volt elegendő. Gyógyszerek, fizetős kezelések, és számtalan más, nélkülözhetetlen kiadás terhelte őket. Kulcsra zárta az ajtót. Egy órán belül megérkezik Márton édesanyja, este pedig Lilla veszi át újra a gondoskodást. Ez a rend már két éve változatlan volt. Bejáró ápolóra nem futotta.
Pedig minden egészen másként indult. Lilla és Márton házassága szerelemmel kezdődött, vakítóan erős érzésekkel. Márton sem tudott betelni a feleségével, nehéz volt akár néhány órára is külön lenniük. Esküvő, nászút, beköltözés a saját lakásba — az élet akkoriban varázslatosnak tűnt, mintha minden sikerülne, mintha csak győzelmek sora várna rájuk.
Aztán egy nap megszólalt a telefon a kórházból. Márton egy baleset után az intenzív osztályra került. Tapasztalt sofőr volt, szeretett vezetni, de azon a napon a szerencse elfordult tőle. Vagy talán mégsem teljesen. Ezerből egyetlen esélye volt a túlélésre, és ez az egy bekövetkezett. Életben maradt, ám súlyos árat fizetett: a gerince két helyen eltört, a gerincvelő is sérült. Karjai és lábai megbénultak.
Az orvos kimért, együttérző hangon beszélt, Lilla pedig tágra nyílt szemmel hallgatta. Könnyek nem jöttek. Csak egy dermesztő hideg terjedt szét benne, a mellkasától egészen a derekáig. Akkor még csak előjele volt mindannak, ami később következett. Az igazi csapás akkor érkezett meg, amikor Mártont hazaengedték, Lilla és az édesanyja felügyeletére bízva. Más segítség nem akadt. Csak beszélgetések maradtak, kellemetlenek és nehezek. Az első ilyen Márton anyjával történt, Beáta Hegedűssel.
— Lilla, kislányom, komolyan kell beszélnünk, mert eljött az ideje annak, hogy őszintén szembenézzünk mindazzal, ami előttünk áll.