Az idő azonban nem hozott enyhülést. Előbb eltelt egy esztendő, majd még egy, és a helyzet nemhogy rendeződött volna, hanem egyre kilátástalanabbá vált. Kristóf Dunai szinte teljesen eltűnt az életükből: ritkán bukkant fel, telefonon is alig jelentkezett, és minden mozdulatával azt sugallta, hogy sem a gyerekei, sem a szülei sorsa nem érinti igazán.
A folyamatos idegeskedés és a gyötrő aggódás megtette a magáét. Kristóf édesanyja megbetegedett, majd rövid időn belül ágyhoz kötött lett. Az orvosok őszintén figyelmeztettek: fel kell készülni a legrosszabbra, mert túl későn fordult segítségért. Az asszony napról napra gyengült, az ereje lassan elfogyott.
Melinda Erdélyi ekkor már úgy gondoskodott róla, mintha a saját édesanyja lett volna. Etette, mosdatta, felügyelte minden lélegzetvételét. Éjszakákon át virrasztott mellette, annak ellenére, hogy nappal sem volt kevesebb dolga. Az egész háztartás, a gyerekek ellátása, az após körüli teendők és a beteg nagymama ápolása mind rá nehezedett – egyedül.
Mégsem hallotta tőle senki a panasz szavát. Melinda mindig türelmes maradt, kedves mosollyal fordult mindenkihez, és olyan melegséget árasztott, amely erőt adott a környezetének. Zoltán Oláh gyakran tűnődött el azon, mikor pihenhet egyáltalán a menye. Igyekezett ő is kivenni a részét a mindennapokból: sétálni vitte az unokákat, megtanulta a bevásárlást intézni, sőt, még a krumplipucolás sem volt számára többé ismeretlen feladat.
Mérhetetlen hálát érzett Melinda iránt. A gondoskodásáért, az emberségéért, a tiszteletért, amellyel hozzá és a feleségéhez viszonyult, és azokért a gyerekekért, akik egészségesen, okosan cseperedtek a keze alatt.
Ám minden erőfeszítés ellenére eljött az elkerülhetetlen. Kristóf édesanyja meghalt. Szinte Melinda karjai között hunyta le a szemét, és az utolsó pillanatban alig hallhatóan még annyit suttogott:
– Köszönöm, kislányom.
– Megpihent… – hallotta Melinda Zoltán Oláh megtört hangját a háta mögül. Az idős férfi nem szólt közbe; hagyta, hogy a felesége ne vele, hanem a menyével búcsúzzon el.
És Kristóf? A betegsége alatt alig mutatkozott. Néhányszor benézett, aztán eltűnt. Amikor értesült arról, hogy az édesanyja meghalt, furcsa módon semmit sem érzett. Úgy döntött, a temetésre sem megy el – minek is, hiszen már úgysem változtathat semmin.
Felhívta az apját, és közölte vele, hogy állítólag hosszú kiküldetésen van.
– Értem – felelte Zoltán Oláh csendesen, majd letette a telefont.
„Ennyi volt” – gondolta magában. – „Teljesen egyedül maradtam.”
Három éven át úgy élt, mintha ködben járna. Tette a dolgát, ment egyik helyről a másikra, de később gyakran nem tudta felidézni, hol járt vagy mit csinált. Egyedül az unokái tudták kizökkenteni ebből az állapotból. Velük nevetett, viccelődött, beszélgetett, és feltétel nélkül szerette őket. A gyerekek pedig ugyanilyen őszinte ragaszkodással viszonozták.
Egy éjszaka Zoltán Oláh azt álmodta, hogy a felesége áll előtte. Nem szólt egy szót sem, csak szemrehányóan nézett rá. Amikor felébredt, hirtelen bevillant neki valami: hiszen erről már beszéltek korábban! Hogyan felejthette el? A felesége mintha emlékeztetni jött volna – arra kérte, gondoskodjon Melinda és az unokák jövőjéről.
„Köszönöm, kislányom” – csengett fel újra tisztán a fejében a jól ismert hang.
És végre megtette azt, amit már régen meg kellett volna: Melindának ajándékozta azt a lakást, amelyben együtt éltek.
A menye eleinte tiltakozott, nem akarta megérteni, miért akarja az após ilyen komoly ügyben a közjegyzőhöz vinni. Amikor azonban Zoltán Oláh elcsukló hangon, könnyeit törölgetve elmondta, hogy ezzel a felesége utolsó kívánságát teljesíti, Melinda végül elfogadta a váratlan ajándékot.
Kristóf, amikor minderről tudomást szerzett, dührohamot kapott. Jelenetet rendezett, de miután az apja határozottan elutasította, még odavetette búcsúzóul:
– Amikor majd kidob a lakásból és az életéből is, ne számíts rám!
Az ajtó nagy csattanással csukódott be mögötte.
„Vajon számíthattam-e valaha is rád, fiam?” – gondolta kimerülten Zoltán Oláh. – „Már régen elárultál minket, csak fel sem fogtad. Melinda viszont nem hagy el. Ebben biztos vagyok. Nagy szíve van az én lányomnak…”