…és nem is kertelt.
– Hagyd abba ezt az egész titkos viszonyt, különben én magam mondok el mindent Melindának! – csattant fel. – Az a szegény lány éjjel-nappal küzd a gyerekekkel, te meg közben szórakozol! Fel tudod fogni, mit művelsz? Évekig vágytatok egy gyerekre! Most pedig, hogy rögtön kettő is született, hátat fordítasz a feleségednek!
– El akarod mondani neki? Mondd csak! – vágta rá Kristóf vállat vonva. – Egyáltalán nem érdekel. Úgy élek, ahogy nekem jó!
– Nem kell már semmit magyarázni – szólalt meg ekkor az ajtóból Melinda. A gyerekeket sétáltatni vitte ki, de a tervezettnél hamarabb ért haza. – Mindent megértettem. Beadhatod a válópert, Kristóf. Ha ez a kívánságod.
Nem várt választ. Csendben megfordult, és eltűnt a szobában.
Kristóf ezt követően majdnem egy hónapig nem tett semmilyen konkrét lépést. Ugyanabban a kerékvágásban élt tovább: bejárt dolgozni, találkozgatott az új kedvesével, este hazament, és ott módszeresen Melindán vezette le a feszültségét.
Valójában nagyon is fontos volt számára, hogy a kialakult helyzetben végül mindenki Melindát lássa hibásnak. Pontosabban: azt szerette volna, ha maga a nő is elhiszi ezt. És ha a szülei is így gondolkodnak.
Íme, a történet az ő fejében: a feleség addig nyaggatta és keserítette az életét, míg ő más karjaiban keresett menedéket, nem kívánt többé hazamenni, sőt még a válást is ő kényszerítette ki.
Csakhogy Kristóf számítása nem jött be. A szülők egyértelműen Melinda és az unokáik oldalára álltak.
Egy este, amikor Kristóf már jócskán éjszaka, kissé kapatosan esett haza, Zoltán Oláh elvesztette a türelmét.
– Elég volt ebből a szégyenből – mondta keményen. – Holnap összepakolsz, elköltözöl, és beadod a válókeresetet. Melinda a gyerekekkel itt marad.
– Hát remek! – ordította Kristóf. – Akkor megyek most azonnal!
Felkapta a kabátját, és kiviharzott.
Egyenesen az új nőhöz ment, aki tárt karokkal, örömmel fogadta.
A válás során nem sok mindent kellett elosztani. Közös vagyon alig akadt: néhány apróbb holmi, ennyi az egész. Sem autójuk, sem lakásuk nem volt.
Alig telt el egy hónap a válás kimondása után, Kristóf célzást tett rá, hogy ideje lenne Melindának a gyerekekkel együtt visszaköltöznie a saját szüleihez. Miért is lakna az ő szobájában, miközben neki albérletet kell fizetnie?
Miután végighallgatta a fiát, az apa határozottan válaszolt:
– Albérletben laksz, hát lakj is ott. Melinda és a gyerekek addig maradnak nálunk, ameddig szükséges.
– Kinek szükséges? – vigyorgott gúnyosan Kristóf.
– Melindának, természetesen. Vagy azt hiszed, magukra hagyjuk őket?
– Nem értem, ebbe miért kell nektek belefolyni – csodálkozott Kristóf. – Hiszen neki is vannak szülei.
– Ennyi volt – zárta le a beszélgetést Zoltán Oláh. Láthatóan nem kívánta tovább ragozni a témát.
Egy fejmozdulattal az ajtó felé intett.
– És te csak úgy eljöttél? – háborodott fel Kristóf új párja, amikor meghallgatta a történteket. – Csak úgy kidobtak?
– Mit kellett volna tennem? – mordult fel Kristóf. – Verekedjek velük?
– Az azért túlzás. De akkor is furcsa. A saját fiukat elküldik, egy idegen nőt meg megtartanak. Nyilván Melinda beszélte őket tele!
– Nem tudom… Melinda nem tűnik ilyennek – bizonytalanodott el Kristóf.
– Pont ez az! Csak annak látszik. Fogalmad sincs, mire képes egy megbántott nő!
– Majd meglátjuk, meddig bírják – legyintett Kristóf. – Végül is én vagyok az egyetlen fiuk. Kizárt dolog, hogy csak úgy lemondjanak rólam. Kicsit eljátsszák a megmentő szerepét, aztán hazaküldik Melindát a szüleihez.
Kristóf tévedett. Egyvalamit nem vett számításba: a szüleinél nemcsak az egykori menye maradt, hanem két apró gyerek is – a hőn áhított, imádott unokák.
Abban viszont nem tévedett, hogy a szülei rendkívül nehezen viselték a fiukkal való szakítást.
Zoltán Oláh valahogy tartotta magát, az édesanyja azonban képtelen volt megnyugodni: álmatlan éjszakákon sírt, és reménykedve várta, hogy talán Kristóf egyszer észhez tér, visszatér a feleségéhez és a gyerekeihez, mert nem lehet, hogy ekkora szeretet csak úgy, nyomtalanul eltűnjön.