– Képtelen vagyok elhinni, hogy erre tényleg képes voltál! – fakadt ki Kristóf Dunai, miközben apjára meredt. A tekintetében egyszerre volt döbbenet és nehezen palástolt ellenszenv. – Komolyan, ez már minden határon túlmegy!
– Nem volt ebben semmi különösebb megfontolás – felelte nyugodt hangon Zoltán Oláh. – Édesanyád beszélt rá annak idején.
– Anya? Hiszen már három éve nincs köztünk! – Kristóf gúnyosan felnevetett. – Netán az űrön keresztül társalogsz vele, vagy álmokban ad tanácsokat?
– Szó sincs ilyesmiről – az apa nem érzékelte az iróniát. – Még akkor történt, három éve. Csak eddig nem sikerült teljesítenem azt, amit utoljára hátrahagyott.
– Teljesítened? Miféle kívánságról beszélsz? Soha nem említetted, hogy anya bármit is kért volna.
– Nem kérés volt.
– Akkor végképp elvesztettem a fonalat. Nem magyaráznád el?
– Elmondom. Bár nem vagyok benne biztos, hogy felfogod majd.
– Hát persze! – csattant fel Kristóf. – Mit is érne az én két diplomám ehhez képest?
– Az iskolázottság nem tesz bölccsé, fiam, és a lelki sebeket sem gyógyítja – sóhajtott Zoltán. – A te lelkeddel pedig már régóta gond van.
– Na, tessék, megint prédikálsz! – legyintett Kristóf. – Hagyd már abba!
– Nem nevellek – az apa szomorkás mosollyal nézett rá. – Elkéstünk vele.
– Pontosan! – Kristóf ajkán elégedett vigyor jelent meg. – Akkor térjünk a lényegre. Mit mondott anya?
– Semmit. Az utolsó szavai ennyik voltak: „Köszönöm, kislányom.” Anyádnak mindig igaza volt… mindenben. Én pedig végre…
– …elárultál engem? – vágott közbe Kristóf.
– Miért nevezed ezt árulásnak? A lelkiismeretem szerint cselekedtem. Anyád soha nem beszélt ok nélkül. Azt hiszem, most már nyugodt lehet…
– Attól, hogy a fia földönfutó lett?! – Kristófot hirtelen elöntötte a düh. – Ez tenné boldoggá?!
– Attól, hogy talán végre komolyan átgondolod az életedet – felelte csendesen az apa. – Hogy megváltozol, és újra az a tisztességes, jószívű fiú leszel, akit mindannyian ismertünk és szerettünk.
– Úgy beszélsz rólam, mintha már nem is élnék.
– Valahol így is van, Kristóf – mondta Zoltán halkan. – A lelkiismereted halt meg benned…
Kristóf közvetlenül az iskola befejezése után feleségül vette osztálytársát, Melinda Erdélyit.
Ez senkit nem lepett meg. Sem őt magát, sem a barátokat, sem a szomszédokat, és természetesen a szülőket sem. Tíz éven át ugyanabban a padban ültek.
Kristóf soha nem nézett más lányokra. Melinda táskáját mindig ő cipelte, és nem csinált titkot abból, mennyire szereti. Az érzései egyértelműek voltak mindenki számára.
Az utolsó tanévben – ahogy azt sokan mondják – beteljesedett a szerelmük: Melinda várandós lett.
Ez senkit nem rendített meg különösebben. Kristóf kifejezetten büszke volt, sőt boldog, hogy apa lesz. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt akkor még aligha fogta fel, de az osztálytársak szemében egyik napról a másikra „igazi férfivá” vált.
Az esküvő hangos volt és vidám. Szinte az egész évfolyam együtt ünnepelt velük. Mindenki biztosra vette, hogy Kristóf és Melinda szerelme örökké tart majd. Már előre tréfálkozva meghívták magukat az aranylakodalomra is.
A fiatalok valóban mindenkit szívesen láttak.
Abban a pillanatban még elképzelni sem tudták, hogy ez a szerelem jóval hamarabb véget ér, mint gondolnák…
A házasság után Melinda Kristófékhoz költözött. A szülők a legnagyobb szobát adták át nekik.
Elkezdődtek a hétköznapok.
Nem volt szükség hosszadalmas összeszokásra: mindannyian régóta ismerték egymást, és addig is jól kijöttek. Kristóf munkába állt, Melinda pedig a háztartás vezetését tanulta. Ezt az após és az anyós határozott kérésére vállalta el.
Úgy vélték, így lesz a legcélszerűbb.
A gyermek utáni juttatásról is ők gondoskodtak: Zoltán Oláh elintézte, hogy menye a cégénél kapjon állást. Így Melinda a reklámosztály egyik vezető munkatársa lett.
Minden tökéletesnek tűnt.
A fiatal pár az első gyermekét várta, a nagyszülők pedig izgatottan készültek az unokára. Igen, mindenki tudta már, hogy kisfiú érkezik, és a boldog várakozás szinte betöltötte a házat, miközben senki sem sejtette, milyen törékeny is ez az idill valójában.