Újra csönd lett. Aztán megérkezett az első üzenet:
„Júlia, gyere vissza. Leülünk, mindent átbeszélünk.”
Nem válaszoltam.
Másnap egymás után pittyent a telefonom. Ötször.
„Júlia, ez így értelmetlen. Egyetlen mondat miatt szétszedni egy családot?”
„Anyu bocsánatot fog kérni. Beszélek vele.”
„A te anyád túl messzire ment. Elvenni anyámtól a szalont a húga esküvője előtt kegyetlenség.”
Olvastam sorban, és csak néztem magam elé. Tényleg nem értette? Komolyan azt hitte, hogy itt egy elszólásról van szó? Egyetlen mondatról?
A harmadik napon Gergő eljött anyához. Kimentem elé.
— Júlia, beszéljünk végre normálisan — mondta fáradt hangon. — Jelenetek nélkül.
— Nem csináltam jelenetet — feleltem nyugodtan. — Egyszerűen elmentem.
— Azért, mert anyu tett egy megjegyzést? Júlia, felnőtt nő vagy.
— Gergő, az anyád egy éven át cselédként bánt velem. Egy teljes évig. És te végig hallgattál.
— Nem hallgattam! Csak nem akartam balhét!
— De igen, hallgattál — vágtam rá halkan. — Valahányszor megalázott, te csöndben maradtál. Vagy azt mondtad: „Tűrd ki, mégiscsak az anyám.”
Végigsimított az arcán, mintha le akarná törölni róla ezt az egészet.
— Rendben. Elismerem, túlzásba esett. Beszélek vele. Visszaköltözik a saját lakásába, a felújítás már rég kész. Csak húzta az időt. Én mondom meg neki. Így megfelel?
Néztem őt. Ott állt előttem az a férfi, akivel öt évet éltem le. Aki azt ígérte, szeretni és védeni fog. És aki csak akkor jutott el az „elismerésig”, amikor már kiléptem az ajtón.
— Nem — mondtam csendesen. — Ez nem elég.
— Júlia…
— Már döntöttél, Gergő. Egy éve döntesz. Minden nap az anyádat választottad. Én pedig abban bíztam, hogy egyszer engem fogsz. De ez nem történt meg.
— Ez igazságtalan!
— Dehogynem — ráztam meg a fejem. — Belefáradtam abba, hogy arra várjak, mikor leszel a társam, és nem az anyád kisfia.
Állt ott, a szája nyílt-csukódott, mintha nem találna szavakat. Aztán hátat fordított, és elment.
Este még érkezett egy utolsó üzenet:
„Úgyis visszajössz. Nincs hová menned.”
Letiltottam a számát.
Eltelt két hónap.
Megtartották Emese Szalai esküvőjét, Brigitta Kozma lányáét. A közösségi oldalakon láttam róla képeket — Fruzsina Jakab töltötte fel. A fotón a volt anyósom házi frizurával és olcsó sminkkel állt a menyasszony mellett. Emese ragyogott, Brigitta Kozma pedig mellette fakónak, jelentéktelennek tűnt.
Fruzsina Jakab, Ildikó Kelemen és Barbara Budai már nem tartották vele a kapcsolatot. Mindhárman anyám szalonjába jártak tovább, és — ahogy anyu mesélte — nagy ívben elkerülték Brigittát.
Gergő beadta a válókeresetet. Nem tiltakoztam.
És én… végre kaptam levegőt.
Most egy kis kávézóban ülök anyám szalonja közelében, lassan kortyolom a cappuccinót, és kifelé nézek az ablakon. Tavasz van. A város magához tér a tél után.
Anyu két vendég között átjön, leül velem szemben.
— Hogy vagy, Júlia?
— Jól, anya. Tényleg jól.
Elmosolyodik.
— Büszke vagyok rád.
— Én is rád — mondom. — Köszönöm, hogy nem maradtál csöndben.
— Egy évig csöndben voltam — rázza meg a fejét. — Túl sokáig. De azt akartam, hogy te magad jöjj rá. Hogy a döntés a tiéd legyen.
Megszorítja a kezem.
— Egy dolgot jegyezz meg.
— Mit?
— Az igazi család nem azt mondja, hogy „bírd ki”. Az igazi család azt mondja: „Elég volt. Gyere, elviszlek innen.”
Bólintok, és újra könny szökik a szemembe. De most nem a fájdalomtól — hanem a hálától.
Anyu visszamegy a szalonba, én pedig ott maradok az ablaknál. A telefonom rezeg — üzenet az ingatlanostól: „Találtam egy nagyon jó lakást. Megnézné?”
Elmosolyodom, és visszaírok: „Igen. Holnap megyek.”
Egy új élet nem hangos kijelentésekkel indul. Hanem egy halk döntéssel: nem tűrök tovább.
És azzal, hogy van melletted valaki, aki azt mondja: „Elviszlek innen.”
Nem voltam egyedül. Ott volt az anyám. Csak egy időre elfelejtettem.
Ő viszont soha nem felejtett el engem.